1989. augusztus 19-én reggel indult a Nap-kelte, első emlékeim szerint Havas Henrik és Forró Tamás vezetésével, eleinte csupán Budapesten és környékén, heti két alkalommal. A későkádári műsorpolitika meghaladott struktúrájához és koncepciójához képest üde színfoltként hatott a későbbiekben naponta látható produkció a nagypolitika és közélet történései iránt érdeklődők számára, mivel korábban elvétve találkozhatott képernyőn a nagyérdemű valódi, lényegbevágó, a demokráciát idéző szókimondó beszélgetésekkel. A műsor elsők között részesítette a nézőket abban az élményben, hogy a „nagykutyák”, a „régi elvtársak” számon kérhetőek, sarokba szoríthatóak, felelősségre vonhatóak tetteikért.

Idővel aztán az egykoriak mellett új elvtársak is feltűntek, gondolok például szegény hülye Antonievicz Rolandra, amint a Kinn-Padon rovatban a Forró-Havas duó által satuba szorítva próbál érvelni a kommunista ideológia mindenhatósága mellett, de ide kívánkozik a bolsevik Ribánszky Róbert neve is, aki a proletárdiktatúra fokozását javasolta ugyancsak a Nap-keltében a rendszerváltással szemben. A változásra éhes közhangulatban a pluralizálódott műsorvezetők könnyűszerrel csinálhattak hülyét belőlük és elvbarátaikból.

Aztán jöttek az első szabad választások, melyek után a magát a nagy megmondó szerepébe navigáló műsort a konzervatív Antall-kormány ádáz kritikusává tették, és bár akkor viccesnek találtam, hogy a műsor készítői például igyekeztek bohócot csinálni a radikális népesedéspolitikai reformokat sürgető néppárti Fekete Gyula íróból (mintha pörgekalapot is tettek volna a fejére), ami bizonyos mértékig sikerült is nekik, az ilyen akciók mai szemmel nézve már szánalmas és olcsó poénkodásként élnek az emlékezetemben. Persze, önmagában a hatalomgyakorlókkal szembeni kritikus attitűd egyáltalán nem probléma, igaz, a kiegyensúlyozott tájékoztatás BBC által is követett normáitól eltérő, ha egy médium vagy annak valamely műsora kizárólag az egyik politikai oldalon exponálja magát.

A Nap-keltével a valódi problémák jórészt abból adódtak, hogy az 1994-es kormányváltást követően sokkal megengedőbbnek bizonyult a hatalom régi-új gyakorlóival szemben, mint az előző ciklusban. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy kulturális vonalon hozott némi progresszív színt is a hazai televíziózásba, gondolok például a kimnowákos basszusgitáros, Nagy Gergely ajánlóira, melynek egyikében az azóta a rasszista és nőellenes publicisztikáiról elhíresült őspunk, Pozsonyi Bucó Ádám fanzinját, a Genyó Szívó Disztrolyt kínálta elolvasásra.

Külön említést érdemelnek a producer, Gyárfás Tamás prezentálta „sportos beszélgetések”, (az ugyancsak GYF érdekeltségébe tartozó Sport Plusz Foci című periodika képernyőre varázsolt kivetülései voltak), melyekben gyakran a világelső sportolóinkat öncélú agresszivitásával sírásra késztető műsorvezető láthatóan remekül érzi magát a lealázott versenyzők kínlódása közepette. Másfelől ez a provokatív riporteri magatartás elfogadható, sőt, elvárható, amennyiben valamilyen sportvezetői anomália feltárására irányul.

Aztán az Orbán-kormánnyal jóformán párhuzamosan induló kereskedelmi televíziók végképp megpecsételték a Nap TV és a Nap-kelte sorsát, amely mind tartalmában, mind szerkezetében, mind formájában és személyi összetételében egyaránt képtelennek bizonyult a váltásra, a megújulásra.

Nem mintha az RTL Klub vagy a TV2 reggeli műsorai kielégítették volna a tárgyilagos és elfogulatlan tájékoztatás iránt táplált igényeket, viszont külsőségeikben, tempójukban, műsorvezetőik megválasztásában sokkal szélesebb rétegekhez tudtak szólni, mint a megfáradt véleményformálókat felvonultató Nap-kelte. Szomorú, hogy egy közszolgálati feladatokat felvállaló műsorfolyam képtelen kilépni a Betlen-Pallagi-Lakat T. tengelyből, és hétről hétre képernyőre engedi az artikulációs problémákkal küszködő Verebes Istvánt.

Mindenképpen önálló bekezdésbe kívánkoznak Lakat T. Károly vasárnapi fellépései, melyekben a „tanár úr” nagycsoportos óvodásokat idéző kérdezési technikával próbálja helyzetbe hozni visszatérő vendégeit, legalábbis megteremteni velük a könnyed, csevegő nexust, és amikor az nem sikerül (lásd Csernus Imre pszichiáter esetében), látható duzzogással veszi tudomásul a barátkozás meghiúsulását. Azt mindenesetre soha nem fogom feledni, mikor a nyájas riporter az egyik karácsony előtti, Orbán-lakásban tett vizitálása alkalmával azt kérdezte a volt miniszterelnökkel folytatott hol tegező, hol magázó kvaterkázás közepette, hogy OV a focicipője melyik részével szokta rúgni a gólokat a Felcsút FC mérkőzésein, miközben kis híján megcsókolta a kezében tartott stoplis lábbelit.

Ez a veszély manapság nem fenyegeti a műsort, lévén, hogy se Orbán, se a Fidesz és a KDNP politikusai nem szerepelnek a Nap-keltében. Tagadhatatlan, hogy az ellenzéki pártok bojkottja rányomta a bélyeget a műsorra, de igazából nem ez az oka a produkció nézhetetlenségének. Sokkal inkább az, hogy a politika és a közélet szereplőit nem szembesíti egymással, csupán egymás után megszólaltatja őket, így a valódi kommunikációnak, a különböző vélemények ütköztetésének, igazi vitahelyzetnek az esélyét sem teremti meg, ráadásul időnként teljesen indokolatlanul teret ad olyan szalonképtelen politikusoknak, mint Csurka vagy Torgyán, mintha e két szellemileg rég amortizálódott figura megszólalása a legkisebb hírértékkel is bírna.

Az, hogy most a köztévé döntése értelmében Oroszt és Aczélt levették a képernyőről és ugyanerre készülnek Bánó esetében is, lényegileg nem befolyásolja a Nap-kelte további színvonalát. Az új (nyilván hosszú évtizedek alatt kipróbált) műsorvezetők beállításával, a fideszesek és Semjénék visszatérésével csak mások lesznek a dobozban reggelenként, de gyakorlatilag ugyanaz lesz hallható, mint mostanáig: a nagy büdös semmi. Ha a Nap TV képtelen új, fiatal, szellemileg friss erőket bevetni, igazi dialógushelyzeteket teremteni, dizájnjában megújulni, külső helyszínekről élő tudósításokkal jelentkezni, akkor menthetetlenül és rövid idő alatt bekövetkezik a teljes Nap-fogyatkozás.