A Cambridge-i Egyetem kutatói a Nauphoeta cinerea nevű, 300 millió éves múltra visszatekintő fajt tanulmányozták, amely két kis tappancsot használ arra, hogy a falakon akár fejjel lefelé is biztonságosan közlekedhessen. A kutatások során bebizonyosodott, hogy ezeket egy zsíros folyadék vékony rétege borítja - az anyag összetétele ismeretlen. A réteg úgy működik, mint a két egymáshoz szoruló üveglap közé került vízcseppecske: a felületi feszültség adja a "ragasztó" hatást.
A svábbogár lábának tappancsa odatapad ahhoz a felülethez, amellyel érintkezik, ha húzóhatás éri, de elválik tőle toló hatásra. Walter Federle és Christofer Clemente zoológusok megállapítása szerint az egyik tappancs "lábujjként" a húzóhatást, a másik "sarokként" a tolóhatást érvényesíti - erről szóló tanulmányuk a Proceedings of the Royal Society című akadémiai folyóiratban jelenik meg.
Felfedezésük nagy érdeklődésre számíthat a robottervezők között, akik más tapadó lábakkal rendelkező fajokat, például pókokat is tanulmányoznak a faljáró robotok kifejlesztéséhez.
A jelenlegi emberutánzó robotok már képesek falra mászni, de nagy nehézségekbe ütköznek, amikor le kell jönni a plafonról. Ez abból adódik, hogy fejük mindig felfelé tekint, lábaik pedig csak húzóerővel működnek, a tolóerőt nem használják.
Walter Federle szerint a fel-le mászó rovar lábát utánzó robotláb könnyebbé teszi majd a manőverezést akkor is, amikor a robot már feljutott a falra.
