Solymosi Elek színiiskolájának elvégzése után, 1905-ben táncoskomikusként kezdte pályáját Szabadkán, majd Zomborban, Makón, Nagyváradon játszott. 1913-ban került Budapestre, ahol rengeteg színházban megfordult: színpadra lépett a Király Színházban, a Royal Sörkabaréban, a Kristálypalotában, a Fővárosi Orfeumban, a Télikertben, a Magyar Színházban és az Intim Kabaréban. 1918-ban Nagyváradon színházalapítással is próbálkozott, de már a következő évben visszatért a fővárosba, ahol a Dunaparti Színház, az Andrássy úti Színház, a Magyar Színház, a Vígszínház, a Belvárosi Színház, a Renaissance Színház, a Pesti Kabaré, a Revü, a Scala, a Blaha Lujza Színház, a Budai Színkör, a Fovárosi Operettszínház pódiumán aratott sikereket. Színészi munkája mellett 1929-30-ban ő igazgatta a Fővárosi Művész Színház néven újjáalakított Operettet.
Kabost a hangosfilmek avatták az ország kedvenc színészévé. Olyan, máig legendás produkciókban komédiázott, mint a Hyppolit, a lakáj, a Meseautó, az Ez a villa eladó, a Nászút féláron, a Lovagias ügy. A harmincas években ő volt a magyar filmgyártás legtöbbet foglalkoztatott művésze, nyolc év alatt 45 figurát játszott el a kamerák előtt, ezzel párhuzamosan a főváros legjobb prózai együtteseiben is fellépett. Híres szájcsücsörítő grimaszával, jellegzetes dadogásával, eszköztelen játékával, félszeg mozdulataival és groteszk mimikájával nemcsak komikus alakokat töltött meg sajátos élettel, de tragikomikus, sőt tragikus szerepekben is hiteles tudott lenni. Testi és lelki sebeket hordozó kisemberei szívszorító őszinteséget és kedves ügyefogyottságot sugároztak.
Egy ország leste szájáról a poénokat a mozikban, s hitte, hogy a tréfamester az életben is éppoly szórakoztató. Kabos azonban a valóságban keserű, tragikumra hajlamos, önző, kicsinyes ember volt, elégedetlenkedett magával, nem találta helyét a világban. Amikor a reggeltől estig tartó hajsza után otthon, a fürdőkádban magába roskadva felhörpintette frissítő kávéját, gyakran ismételgette: "Majd éppen nekem fog sikerülni".
1938-ban az Andrássy úti Színházban lépett fel utoljára Magyarországon. A következő évben a fasizmus elől az Egyesült Államokba emigrált, ahol alkalmi fellépéseken szórakoztatta a magyarul tudó közönséget. Az Újvilágban nehezen barátkozott meg a hétköznapisággal: két évig bolyongott a messzi idegenben, majd megbetegedett, s 1941. október 6-án alig 53 évesen elvitte a szívszélhűdés. Földi maradványait 1996-ban hazahozták, s november 30-án helyezték végső nyugalomra a Farkasréti temetőben, s 1997-ben posztumusz Köztársasági Elnöki Arany Emlékéremben részesült. Sikeres filmjei persze nem kerülhetik el sorsukat, újra megfilmesítik, színpadon játsszák őket.
