Először természetesen a péntek este került terítékre, Deák Bill elmondta, hogy mennyire jó érzés volt neki a díj, és maga a koncert is. És főleg az, hogy szeretik az emberek, hiszen a közönség szeretetéből merít energiát, ebből próbál valamennyit visszaadni.

Bill szerénységéről is tanúbizonyságot tett, mikor dicsértük, hogy mennyire jól szólt a koncert pénteken, rögtön áthárította a dicsőséget azokra, akik a hangot keverték. Később a „Mit ér egy jó bicikli, ha a biciklista nincs a helyzet magaslatán?” kérdésre annyit még hozzátett: „Ordítunk, amennyit tudunk.”



Néhány kérdés és válasz ízelítőül, hogy mi hangzott el a csütörtöki műsorban.

Hartmann Zoltán: Mikor volt az első pillanat az életedben, amikor azt mondták, miután elkezdtél énekelni, hogy „Atyaúristen! Itt valami nagyon komoly dolog történik?

Deák Bill Gyula : Sajnos volt egy nagyon nagy törés az életemben. Tizenegy éves koromban egy orvosi műhiba következtében elvesztettem a lábam. Nem is énekeltem volna, ha nem történik ez a lábammal. Ekkor jött be a beat zene Magyarországra, a Beatles, a Rolling Stones, az Animals meg ezek, és akkor elkezdtem énekelgetni. Elég jól ordibálgattam, legalábbis ezt mondják. Bár voltak kritikusabb hangok is. Például amikor a lépcsőházban a barátommal énekeltünk, akkor kikiabáltak, hogy menjetek már el innen. Így kezdődött ez a dolog.

Ahogy hall az ember téged énekelni úgy gondolja, hogy ezen a hangon nem lehet mit képezni. Ez a nulladik ponttól kezdve rendben van.

Én nem így vagyok vele. Sokszor nem vagyok megelégedve saját magammal. De ez a jó, rossz lenne, ha mindig meg lennék elégedve.

Kell-e olyanokat csinálnod, mint a beéneklés?

Nem, ilyet nem. Nevetgéltünk is régen a barátommal ezen, a nemrégiben elhunyt Orszáczky Jackie-vel - aki véleményem szerint az ország egyik legjobb basszgitáros-énekese volt -amikor az Erkelben kísértek énekeseket, akik ott skáláztak koncert előtt. Nálam ilyen nincs. Nekem nem kell beénekelnem. Nagyon szeretem ezt csinálni, nagyon jó a zenekarom, ahogy elkezdődik a koncert és felmegyek a színpadra, akkor elfelejtem minden búmat, bánatomat és nincs más csak az éneklés és a közönség.

Amikor elindultál a pályán inkább a jazz vonal volt jellemző.

Én soha nem voltam jazz énekes. Csak olyan körökben mozogtam. A példaképeim a már említett Orszácky és Lakatos Bögöly Béla voltak, ők tudtak igazán bluest énekelni, nagyon sokat tanultam tőlük. Mikor meghallottam őket énekelni azt mondtam, hogy holnap abbahagyom.

Ekkoriban nagy volt a pezsgés a magyar zenei életben. Miként emlékszel vissza erre az időszakra? Hogy zajlott akkor egy este, milyen volt egy buli?

Jó volt nagyon. Fiatalok voltunk: iszogattunk és csajoztunk, ahogy illik . (nevet) Utána lementünk a Royalba, vagy a Kisroyalba, vagy az Erzsébet sörözőbe, ott folytatódott az élet egészen hajnalig. Volt, hogy dolgoztam még, és onnan mentem reggel munkába. De nem számított, ha fiatal az ember, minden belefér.