Thália templomának ünnepét 1961-ben a Nemzetközi Színházi Intézet finnországi központja indítványozta. A következő évben, március 27-én – amikor Párizsban kezdetét vette a „Nemzetek Színháza” ünnepségsorozat – tartották az első Színházi Világnapot. Azóta minden évben ezen a napon a világ országai megünneplik a színház nemzeteket és embereket összetartó és összehozó erejét. Minden évben egy kiemelkedő színházművész, író, rendező világnapi üzenetet ír, amelyet több mint 20 nyelvre fordítanak le, majd olvasnak fel színházakban, televízióban és rádióban. Az első ilyen üzenetet Jean Cocteau írta, és az évek folyamán olyan nagy nevek csatlakoztak hozzá, mint Arthur Miller, Laurence Olivier, Peter Brook, Pablo Neruda vagy Maurice Bejart.

Az idén Robert Lepage kanadai rendező, színész, forgatókönyvíró üzenetét olvassák fel a magyarországi teátrumokban az előadások előtt.

"A színházművészet fennmaradása azon múlik, hogy képes-e megújulni, be tudja-e fogadni az új eszközöket, az új nyelveket. Különben hogyan mutathatná be a kor nagy kihívásait, és hogyan segíthetné az emberek közti megértést, ha saját maga nem nyitott szellemű? Hogyan kérkedhetne azzal, hogy megoldásokat kínál az intolerancia, a kirekesztettség, a rasszizmus problémáira, ha saját gyakorlatában elvet mindenféle műfaji keveredést és integrációt?" - olvasható Robert Lepage üzenetében.

Budapesten, a Madách Színházban tartandó hagyományos gálaesten adják át a Hevesi Sándor-díjat, amely a Nemzetközi Színházi Intézet Magyar Központja, a kulturális tárca és a Fővárosi Önkormányzat közös elismerése. Ugyanitt adják át a Gobbi Hilda-életműdíjat és a pályakezdőknek odaítélhető Soós Imre-díjat.

Shakespeare Ahogy tetszik című vígjátékának negyedik felvonásában hangzik el Jacques szállóigévé vált híres monológja: ,,Színház az egész világ''! („Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő; fellép s lelép; s mindenkit sok szerep vár életében, melynek hét felvonása a hét kor…”) Ezen a napon sokaknak ez a szállóige jut eszükbe, de talán nem úgy, ahogy a nagy drámaíró értelmezte. Csak ezen a napon színház az egész világ, vagy mindig megjátsszuk magunkat mi is, mint a színészek?

A minap beszélgettem egy ismerősömmel, és szóba került, hogy szoktam színházba járni (ha tudná, hogy milyen sűrűn…). Megkérdezte, hogy mit szeretek benne. Annyira egyszerű a kérdés, de még sosem kellett rá válaszolnom, és most meglepődtem. Hiteles? Egy jó darab mindenképp. Nézzük az embereket a színpadon, együtt lélegzünk velük, azzal is, ami igaz és azzal is, ami hamis. Néha feszengünk, szorongunk, máskor nevetünk, vagy épp sírunk. Nem tudjuk távol tartani magunkat az élménytől, mert ugyanúgy hat ránk, mint egy jó film, vagy egy izgalmas könyv. Talán pont ez a varázsa. Nem kapcsolhatjuk ki, nem válthatunk csatornát, nem csukhatjuk be, mint egy könyvet. Gondolkozunk, mert emberek vagyunk, érzünk, szeretünk, és elképzeljük azt is, amit nem lehet.

Ismerősöm erre annyit mondott, hogy ő nem szereti. Még gimnazista korában el kellett mennie, de nem tetszett neki. Ez volt az érv. Nem kezdtem el győzködni, témát váltottunk. Aki gyerekként olvas egy rossz könyvet, az többet kezébe sem egy másik könyvet? Lát egy rossz filmet a moziban és nem megy többet el? Vagy zenét hallgat, nem tetszik neki Vivaldi és akkor többet be sem kapcsolja a rádiót? Ugye ez nem így van? Akkor, ha egy színdarab rossz, miért kérdőjelezzük meg a műfaj értelmét?

A színházat nem tudta megölni sem a mozi, sem a tévé, bármennyire is megjósolták a „hozzáértők”. Egyszerű a képlet, jó színházat kell csinálni, hogy ne szokjanak le róla az emberek. Szerencsére sok jó színházi előadás van. (Persze sok rossz is, de hogy kinek, mi tetszik az egyéni szubjektivitás kérdése.) Lehet szidni a manapság oly népszerű zenés színházakat, csak nem érdemes. Teltház előtt játszanak estéről estére, ráadásul egyre több fiatalt vonz a színház közelébe. Egy biztos, jobb és több történik ott, mint a plázákban vagy a játéktermekben.

Magyarország színházi élete kulturális kincs, amire vigyázni kell. Magasak a jegy és bérletvásárlási mutatók, de az eladott jegyek nem arányosak a színházba járó emberek számával. Sokan (nem tagadom, én is) többször is megnézik ugyanazt a darabot. Mindig más. A kedvenc filmünket is megvesszük DVD-n, pedig az mindig ugyanaz marad. Mindenkinek joga van színházba járni, tegyük meg! Sosem lehet tudni, mi történik ott velünk. Ha kiesünk 2-3 órára a napi gondok forgatagából, már megérte. Ha többet kapunk, akkor máris megvan az indok, hogy elmenjünk legközelebb is.

Színházi Világnap van, de ne csak ma forduljunk a színház felé. Reménykedek, hogy a színházba járás múltbéli kultusza egyszer még visszaköszön ránk. Színészeink megérdemlik a megbecsülést és az odafigyelést. Nem bulvársztárok, nem ők folynak a csapból (vannak kivételek), talán épp emiatt szerethetőek. Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy a magyar televíziók műsorkínálatában ezen a napon sem (!) található színházi jellegű műsor.