Pinke Attila: A zeneiparban tevékenykedsz több mint 40 éve. Mit gondolsz mi a különbség a mai rockzene és aközött, amikor a pályádat kezdted?

Mick Box: Ohh, ez egy nehéz kérdés. Úgy gondolom a világ más volt a hetvenes években, mint ma. A zeneipar talán jobban védelmezte a benne lévőket. Ezen kívül az együttesek, mint Uriah Heep, Deep Purple és Led Zeppelin egyéniségekből álltak. Ezek határozták meg a hangzást. Például soha nem játszottam úgy gitáron, mint Jimmy Page. És úgy vélem, ezek az emberek adták az együttes hangzásvilágát. Manapság hiányoznak az egyéniségek. A zene napjainkban nagyon általános, fel sem tűnik, ha egy tagot kiveszel egy zenekarból, és egy másikkal helyettesíted.
Ezen kívül a hetvenes években volt egyfajta szenvedély a zenei életben. Bizonyíték erre, hogy azok a dalok még ma is slágerek, az emberek még mindig szívesen hallgatják. Ez a fajta szenvedély jellemzi az akkori dalokat, manapság pedig én ürességet látok. Nem is érint meg annyira, mint annak idején.

Úgy tűnik nekem, hogy te inkább a régi időket preferálod, mint napjainkat.

Igen. Azt szerettem, amikor a folk folk volt, a rock rock, a blues blues és a jazz pedig jazz. Manapság ezek már teljesen összekeveredtek. Bizonyos rapperek elkészítik a dalok rock verzióját, én meg kérdezem, te jó ég ez meg mi. Szerintem kár értük, mindent mindennel kevernek, mintha csak egy turmixgépbe öntenék össze és majd csak lesz belőle valami.

Te vagy az egyetlen tagja a zenekarnak, aki 1969-tól, vagyis az alapítás évétől már velük vagy. Talán végig tudnál vezetni minket a zenekar történetének főbb momentumain. Természetesen csak érintőlegesen. Például mi volt a legnehezebb időszakotok?

Természetesen a legnehezebb időszak számunkra az volt, mikor elvesztettük David Byront és Gary Thaint. Ez mindegyikünket megviselt. Ezen kívül persze nagyon sok szép emlékünk is van. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, mindezt ugyan azzal a lelkesedéssel mint a karrierem kezdetén. A nehéz időket meg egyszerűen túl kell élni és tanulni belőlük, így csináltam egész életemben. Most pedig itt vagyok veled és arról beszélünk, hogy a Uriah Heeppel Magyarországra jövünk. Szerintem ez fantasztikus.

A csapat felállása változatlan volt 1986-tól kezdve, de a dobosotoknak, Lee Kerslake-nek nemrég el kellett hagynia a zenekart, egészségügyi problémái miatt. Hogy van most?

Jól érzi magát. Szinte minden héten beszélek vele. Vigyáz magára, és ezért mondhatni egyre jobban is van. Mi mind ez szerettük volna, mert elérkeztünk egy ponthoz, amikor Lee nem bírt már lépést tartani a Uriah Heep hektikus tempójával, így viszont már van ideje mindenre, amire szerette volna. Mert őszintén: ha nem vagy egészséges, akkor nem ér az élet semmit. És bátran mondhatom, hogy egyre jobban érzi magát.

A karriered során sok művésszel játszottál együtt. Ha választanod kéne, ki volt a kedvenced?

Ohh könnyen tudok választani: Jeff Beck.

Miért?

Mindig is a kedvenc gitárosom volt. Akkor is, ha ma modernebb stílusban játszik, de mindig az az ember volt, aki egyé tudott válni a hangszerével, mintha csak az egyik testrésze lenne. A mai napig ihletet ad a játéka, mikor hallgatom. Szóval őt választanám.

Sok emberrel beszéltem és többen azt mondták, hogy a kedvenc Uriah Heep albumuk a Salisbury. Mit gondolsz, miért van ez?

Ezt elég sokat hallom, még a családom is kedveli. Talán mert van benne valami, zeneileg elég kalandosra sikeredett. A Salisbury maga egy huszonvalahány perces szám egy 27 fős orchesztrával. Bátran mondhatom, unikum a maga kategóriájában. Maga az érzés, mikor hallgatod nagyon jó, talán ezért szeretik.

Beszélnél az új albumotokról, amit 10 év hallgatás után adtatok ki? Az utolsó előtti a Sonic Origami volt. Miért vártatok ilyen sokáig?

Nem mi vártunk vele, hanem ilyen volt a helyzet éppen a zeneiparban. Amikor elkészítettük a Sonic Origami-t a kiadónk, az Evil Records nem nagyon promotálta. Ezért mi úgy döntöttünk, nem adjuk nekik a következő albumunkat, ez viszont pereskedéshez vezetett és körülbelül két évig tartott, míg kijöttünk a szerződésből. Amikor ez megtörtént a zeneipar éppen válságban volt, megkezdődtek a letöltések az internetről. Ezért támadások érték az új rendszert, beperelték a Napstert és rájöttek, hogy nem könnyű feladat, megállítani ezt a folyamatot. Előbb-utóbb belátták, hogy jobb, ha együttműködnek, de kisebbre kellet húzniuk magukat, és voltak olyan lemezkiadók is, amelyek megszűntek ennek köszönhetően. Ezért elég nehéz volt a Uriah Heep-nek kiadót találnia, hiszen éppen csak otthagytunk egyet. Körülbelül 8 évbe került, míg a zeneipar ismét megtalálta magát a nagy átalakulásban.

Most viszont úgy érzed, hogy visszatértetek?

Mindenesetre aláírtunk egy lemezszerződést a Century Records-al, majd őket átvette a Universal Records. Látod, hiába írtunk alá egy kiadóval, ez az iparág olyan gyorsan fejlődik, hogy soha nem mondhatod, hogy biztonságban vagy, egyik nap már valahol máshol találod magad. De most mi a Universalnál vagyunk, és elégedettek vagyunk a helyzettel.

Múlt ősszel indultatok az új turnétokra. Milyen érzés megint az úton lenni?

Az igazság az, hogy soha nem álltunk le a turnézással. Minden évben úton vagyunk, most is 48 országban lépünk majd fel, és imádjuk. Hiszen mint zenésznek a koncertezés az elsődleges szerelmünk. Mielőtt stúdióba vonulnál, évekig haknizol, hogy megismerd magad és a zenédet. Ezen kívül pedig minden este közönség előtt léphetsz fel, és nincs túl sok olyan munkahely, ahol munkádat hatalmas tapssal és üdvrivalgással köszönik meg.

Ma este Budapesten léptek fel. Mit játszotok a koncerten, a közönség mit várhat egy Uriah Heep show-tól?

Nagyon büszkék vagyunk a múltunkra, ezért mindig játszzuk az Easy Living-et és a Lady in black című dalt. Az emberek azt mondják, hogy már biztos unjuk őket, de ez nem igaz, hiszen ahogy elkezdünk egy ilyen számot, a közönség tombolni kezd. Ez pedig pozitív hatással van ránk, teljesen felvillanyoz. A koncerten három dalt is előadunk majd az új albumról, hogy az emberek megismerhessék, és talán meg is vegyék később. Összefoglalva: egy válogatás lesz régi és új dalokból.