Tanár úr, mennyire van ma kiszolgáltatott helyzetben egy oktatási intézményben dolgozó pszichológus?

A kérdés nagyon komplex. Az egyik, hogy tanárverésről beszél mindenki, holott én nem tudok ilyenről, pedig minden nyilvánosságra került esetről tudok a közelmúltból. Megmondom, hol van tanárverés: Kosztolányi Aranysárkány című regényében, a boldog Ferenc József-i békeidőkben. A másik, hogy sokkal mélyebbre nyúlnak a gyökerek. Sáska Géza kollégám a minap számolt be egy nemrég lezajlott Egyesült Államok-beli kutatásról, amelyik azt vizsgálta, hogy 1940-ben mi volt a hét legfontosabb fegyelmezetlenségi forma, és mi 1990-ben. Csak egy párat említek ezekből: ’40-ben beszélgetés óra közben, rágózás, zajongás, rohangálás az előtérben, szemetelés, satöbbi. ’90-ben drogabúzus, alkoholizálás, terhesség, öngyilkosság, nemi erőszak, rablás, verekedés.

Ennyit változott a társadalom…

De miért? Azért, mert 1940-ben a kamaszkort elérő népességnek 3-5 százaléka volt bent a középfokú oktatásban, míg ma a fejlett világban – hál’ istennek – 70-80-90 van bent. Ez egy szegénységi probléma is, mert azok a szegény gyerekek, akik ezeket a viselkedéseket, hogy úgy mondjam, betyárságokat produkálják, azok kívül voltak az oktatáson, míg ma mindez az iskolán belül jelenik meg. Ez a dolog egyik oldala. A másik, hogy mit tud tenni az iskola maga. Ugyanúgy, ugyanazt akarja a gyerekek fejébe nyomni, mint 50 éve? Nem, rosszabbul többet akarnak belenyomni a tananyagból, sokkal kevésbé a gyerekekhez alkalmazva.



A társadalmi változások gyerekekre gyakorolt hatásain túl beszélhetünk a túlzott agresszivitásra hajlamosító genetikai tényezőkről is?

Ez súlyos kérdés az aktivitás kódolt, ha szabad ezt mondanom, és ha a gyerekeknek nincs módjuk az aktivitásuk kiélésére, mert teljesen megváltozott a környezetük. Nem széles falusi utcákon, mezőkön, patakparton, udvarokban, kertekben nőnek fel, hanem szűk, monoton, nagyvárosi körülmények között, ami önmagában is növeli az agressziós szintet, mert az aktivitás agresszióba megy át. Az említett testi mozgást a képernyők hihetetlen elterjedése szintén blokkolja, hiszen a képernyő, a monitor előtt ülni kell, nincs testmozgás, sőt, nincs belső, pszichikus mozgás sem, nincs belső képteremtés, holott a feldolgozás belső képteremtéssel történik, amit a gyerek hol a szabad játékába vetít ki, hol a mesehallgatásban történik ez meg. Tévézéskor a külső képet blokkolja. Ha csak a legszelídebb angol természetfilmet nézi valaki, akkor is agresszívebb lesz, amennyiben túl sok időt tölt a képernyő előtt.

Erre még rátesz egy lapáttal, ha egy durva akciófilmet néz a gyerek?

Jó állapotú gyereknek nem különösebben árt, de az érzelmi nélkülözésben szenvedő gyereknek, akinek családi problémái vannak, netán megverik otthon, annak bizony tovább fokozza az agresszióját. Természetesen a szülők egzisztenciális körülményei is hathatnak erre, de minden kudarc és frusztráció növeli az agressziót.

Annak lehet szerepe, hogy vallásos szellemben nevelik-e a gyereket? Például egyházi iskolákból nem érkeznek tanárok bántalmazásáról szóló hírek.

Azokba az iskolákba válogatott gyerekek kerülnek, és ez jelentősen megváltozott a rendszerváltozás óta. Addig a pszichológusok könnyen küldhettek gyerekeket jó egyházi iskolákba. Azóta úgy megnőtt a jelentkezők száma, hogy az egyházi iskolák válogathatnak a jó tanulókban, tehát más a populáció.

Saját diákéveimből is emlékszem olyan jó tanulókra, akiknek komoly magatartási problémáik voltak.

A kutatásokból tudjuk, hogy a kreatív ember is mindig agresszívebb, de ezek nem ilyen szélsőséges esetekben nyilvánulnak meg, amely szélsőséges esetek ma is ritkák, csak ma felkapja őket a sajtó. Természetesen nincs szó arról, hogy ez teljesen általános lenne.

Mit tehet a szülő, ha azt tapasztalja, hogy a gyermekének magatartási problémái vannak az iskolában?

Amit a szülő tehet, az a nagyfokú érzelmi biztonság megadása, az elfogadás és általában a jó otthoni atmoszféra megteremtése, ami sohasem a számonkéréssel kezdődik, hanem az érzelemteli együttlétekkel.

Mit tehet az iskolapszichológus, aki úgymond készen kapja a gyerekeket?

Elsősorban nem az iskolapszichológus feladata ezeknek a gondoknak a kezelése. Ma a Nemzeti Alaptanterv vagy az érettségi rendszer csekély tárgyi tudásbeli követelményeket állít, amelyeket úgyis elfelejtenének a gyerekek. Az iskolák pedig – élve egyébként helyes autonómiájukkal – saját helyi tantervüket teletömik felejtésre ítélt tárgyi tudással, és ezeket követelik meg a gyerekektől, miközben az iskolában nem marad semmi idő az együttlétre, beszélgetésre a pedagógus és a gyerek között, aminek sokkal nagyobb haszna lenne.
Ha az iskolában több volna a művészet, a színház, a drámapedagógia, amelyben a gyerek cselekvő lehet, óriási mértékben csökkenne a gyerekek agressziós szintje, de ez ma még rendkívül kevés.