A Legfelsőbb Bíróság a múlt hónapban egy jogegységi határozatot hozott, melynek értelmében ezentúl a genetikai okok következtében fogyatékossággal született gyermek a saját jogán nem igényelhet kártérítést amiatt, hogy a terhesgondozás során elmaradt vagy hibás volt az orvosi tájékoztatás, így a leendő édesanya nem került tisztába azzal, hogy fogyatékos gyermeke fog születni, ezért nem élhetett a terhesség-megszakítás jogszabály által biztosított jogával. A határozat meghozatala előtt nem volt egységes szabályozás a témát illetően, így a különböző bíróságok más-más döntéseket hoztak arról, megilleti-e kártérítés a fogyatékos gyermeket vagy sem.

A határozat szerint kártérítés annak jár, aki értelemszerűen valamilyen kárt szenvedett. A kár pedig egy személy vagy vagyontárgy vonatkozásában annak korábbi állapotához mért, hátrányosan megváltozott állapot. Mivel a genetikai rendellenesség miatt fogyatékossággal született gyermek életében korábbi, előnyösebb állapotról nem beszélhetünk - hiszen sosem volt egészséges -, kárról sem. A szülők kártérítési igényét a bírói gyakorlat ezekben az esetekben elismeri; ugyanis azzal, hogy az anya nem élhetett a terhesség-megszakítás jogával, és fogyatékos gyermeke született, a szülők családtervezéshez fűződő joga sérült, és a fogyatékosságból vagyoni és nem vagyoni káruk származott. Hiszen egy fogyatékos gyermeket felnevelni jóval több odafigyelést, türelmet, toleranciát és mindenekelőtt pénzt igényel. A szülők életét a gyermek születésétől kezdve behálózza a tudat, hogy a kicsi játszópajtásai, iskolatársai furcsán néznek majd rá, amiért más, mint a többiek. Már, ha egyáltalán mehet majd iskolába a vele egykorúakkal. Nem figyelhetik lelkes várakozással, amint a járóka rácsaiba kapaszkodva egyszer csak két lábra áll, vagy megteszi első lépéseit; mert lehet, hogy sosem lesz képes megtanulni járni. A vagyoni kárról pedig ne is beszéljünk: elég csak belegondolni, mennyibe kerül egy mankó, egy tolókocsi, vagy mennyit kér egy gyógytornász vagy egy ápoló.

A szülők kártérítési igénye tehát teljesen jogos: a bíróság ilyen ügyekben általában az egészségügyi intézménnyel szemben az ő javukra dönt. A gyermek igényével kapcsolatban viszont már más a helyzet. Kár esetén egy korábbi állapot kevésbé előnyőssé változik. Itt két állapotról beszélhetünk: a születés előttiről és utániról. De mivel a gyermek genetikai rendellenessége már a terhesség idején is megvolt - csak azt az orvos nem fedezte fel, illetve nem tájékoztatta róla az anyát -, a születés után állapota nem fogható fel rosszabbként, mint az azt megelőző. Tehát, az esély a „jobb állapotra” nem elveszett, hanem soha nem is volt. A másik lehetőség a terhesség-megszakítás lett volna, amivel az édesanya az orvos hiányos, illetve félretájékoztatása miatt nem élhetett. Ebben az esetben a fogyatékosság nem lett volna jelen, hiszen a gyermek meg sem születik. Sarkítottan fogalmazva tehát a szülő a célból ül a bíróságon, hogy pénzt kapjon azért, mert fogyatékos gyermeket volt kénytelen szülni ahelyett, hogy a magzatot elvetette volna. Az ölében ülő harmadrendű felperes, azaz a gyermek remélhetőleg olyan kicsi még, hogy nem is érti, miről folyik a per. Az anya pedig még magában sem fogalmaz sarkítottan, hiszen, egy gyermeket nem azért szeretünk, mert okos, szép vagy egészséges. Azonban, valahogyan az egész ügy kissé paradox: azért nem kérhet senki kártérítést, mert él, mert nem sikerült nem megszületnie.

Habár a terhesség-megszakítás elmaradtával a gyermek fogyatékosan született, és ennek következtében sérültek az élethez, az emberi méltósághoz és a legmagasabb szintű testi-lelki egészséghez fűződő alkotmányos jogai, így életét károsodottan, a személyhez fűződő jogainak sérelmével kell leélnie; nem hivatkozhat hátrányként arra, hogy amennyiben az orvos tájékoztatja szüleit az ő fogyatékosságáról, anyja az abortusz mellett döntött volna. Hiszen ebben az esetben a gyermek azért kérne elégtételt, mert megszületett és él; a határozat megfogalmazásában „elmaradt haláláért kapna kártérítést”. Ezen megállapítás a jog élet-fogalmával összeegyeztethetetlen: „a felperesnek nincsen kára, mert az élet annak nem tekinthető”.

Az élet nem tekinthető kárnak, mondja a Legfelsőbb Bíróság. És mit mond a fogyatékos gyermek, aki már negyven éves, de az anyja segítsége nélkül nem tudja a saját szájához emelni a kanalat? Mit mond a rákos beteg, aki évek óta arra vár, hogy szörnyű fájdalmai megszűnjenek, mert így nem tud tovább élni? Mit mond az, akinek az „élete” borzalmas fizikai állapota miatt abból áll, hogy eszik, iszik, lélegzik és ürít? Az élet szó az előző mondatban nem véletlenül kapta az idézőjelet. Nietzsche különbséget tett létezés és élet között, de a jogszabályokat nem ő írta. A filozófia lehetőséget ad arra, hogy eltöprengjünk azon, jobb-e a létezés bármilyen elcsökevényesedett, kiüresedett formájában, mint a nemlét - a jog nem. Az Alkotmány szerint az élethez való jog abszolút jellegű, tehát korlátozhatatlan, minden más jogot megelőző alapjog. Az abszolút jelleg azt jelent, hogy senkit sem lehet az életétől megfosztani, mivel minden embernek veleszületett joga van az életre. Az élethez való jog minden embert megillet emberi mivolta, jogképessége következtében. Tehát jogunk van élni. A jog azonban nem azonos a kényszerrel, tehát úgy gondolhatnánk, jogunk van meghalni is. Tévedés. Az élethez való jog a jogtudomány szerint ugyanis nem foglalja magába a halálhoz való jogot. Tehát, ha valaki megöl minket, pedig élni szerettünk volna, vagy megöl, amikor meg szerettünk volna halni, ugyanúgy bűncselekményt követ el - utóbbit lásd öngyilkosságban közreműködés vagy eutanázia. Ugyanis, az általános felfogás szerint mindenkinek erkölcsi kötelessége lenne visszatartani az ilyen lelkiállapotban lévő személyt a cselekmény végrehajtásától. Az erkölcs tehát legyőzte az emberi akarat szabadságát. Rossz lenne a jog? Nem. A szabályokra szükségünk van. Olyan szabályokat gyártunk, melyekkel bizonyos esetekben nem tudunk mit kezdeni? Bonyolultabbak vagyunk annál, mintsem meg tudjuk fejteni saját magunkat.