Az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményének értelmében a globális éghajlatváltozás fogalom az ember által okozott klímaváltozásra használatos, azt azonban nem árt, ha tudjuk: a Föld átlaghőmérséklete magától is változik. Vagyis nem lehet kategorikusan kijelenteni azt, hogy az emberiség tevékenysége miatt melegszik a bolygó, legfeljebb azt, hogy ez is igen nagyban hozzájárul, mintegy ráerősítve a természetes folyamatokra. Jelentősen nehezíti azonban saját befolyásunk felmérését, hogy a naturális okokat illetően több a bizonytalanság, mint ami adottnak vehető.

Természetes folyamatok
A Föld történetében nagyjából 200 millió évente 2-3 millió évig tartó jégkorszakok köszöntöttek be, ezeken belül pedig mintegy százezer éves periódusonként glaciális (eljegesedési) és interglaciális (olvadási) szakaszok váltogatják egymást. A legutolsó jégkorszak során 10 glaciális időszak volt eddig; az interglaciálisok jóval rövidebbek ezeknél, néha 10 ezer évig sem tartanak.

A kérdés persze az, hogy miért van ez így, ezt illetően azonban a tudományos közvélemény sem egységes, több hipotézis is létezik. Az egyik általánosan elfogadott elmélet szerint a fő ok a földpálya excentricitásának (a nagy- és a kistengely aránya) százezer éves periodicitása, mely befolyásolja a téli és nyári besugárzás arányát. A földpálya síkja ugyanis százezer éves periódusidővel billeg a Naprendszer fősíkjához képest, így amikor „belefekszik” a fősíkba, több bolygóközi „szennyezés” érkezik hozzánk, ez pedig szennyezi a felső légkört és globális lehűlést okoz.

Ez egy elmélet a sok közül: azt, hogy maguk a „nagy” jégkorszakok miért következnek be, nem lehet tudni, márpedig ez magyarázná meg, hogy jelenleg túl vagyunk-e már a legutóbbi jégkorszakon, vagy csupán annak egy interglaciális szakaszában élünk, ugyanis még ezzel kapcsolatban sincs megdönthetetlen bizonyíték. Ha a meleg időszak kezdetének azt az időpontot vesszük, amikor az olvadás során eltűnő jégmennyiség fele olvadt el, a jelenlegi meleg periódus mintegy 10 ezer éve tart, és hozzávetőlegesen 13 és fél ezer év telt el az olvadás kezdete óta. Ez azt jelenti, hogy amennyiben most egy interglaciális szakaszban vagyunk, akkor már csak legfeljebb néhány évezred, de inkább évszázad választ el az újabb eljegesedéstől. Ismételjük: amennyiben, ugyanis teljes bizonyossággal nem tudjuk.

Milyen volt az utolsó eljegesedés?

21 ezer évvel ezelőtt világszerte átlagosan csaknem 7 Celsius-fokkal volt hidegebb, mint manapság. A nagyrészt jéggel borított északi félgömbön 9 fokkal, a déli féltekén 4 fokkal volt alacsonyabb az általános évi középhőmérséklet a jelenleginél. Eurázsia északnyugati területeit jégtakaró borította, legnagyobb kiterjedése idején London, Köln, Krakkó és Kijev vonaláig előrenyomulva. Jégsapka került az Alpok, a Pireneusok, a Kárpátok és a Balkán-félsziget 1500 méternél magasabb hegycsúcsaira is. Észak-Amerikát szintén több ezer méter vastag jégpáncél borította, melynek déli határa a 40. szélességi kör közelében húzódott, vagyis délebbre, mint Denver, Chicago vagy New York. A lehűlést tovább erősítette a tengeráramlások drasztikus megváltozása; az Atlanti-óceánban majdnem 20 szélességi fokkal került délebbre az a zóna, melyben a hideg víz a mélybe süllyed, és megindítja az óceán vizének cirkulációját. Bizonyos régészeti kutatások szerint érdekes módon 40 ezer éve az Északi-sarkkört nem borította jég, és emberek is éltek errefelé; ezek szerint itt viszonylag száraz időjárás uralkodott

A Földön hatezer évvel ezelőtt köszöntött be az úgynevezett klíma-optimum: ekkorra a sarki jégsapkák szinte teljesen eltűntek, a szén-dioxid légköri koncentrációja pedig elérte azt a szintet, ami később az ipari forradalommal borult fel. Ebben a korszakban (a közép-holocénban) a Föld az északi félgömb nyarának végén került legközelebb a Naphoz – jelenleg ez a téli időszakra esik – , így az északi félgömb a jelenleginél több napsugárzást kapott nyáron és kevesebbet télen; az évszakonkénti eltérés 5 százalékkal volt erősebb, mint a jelenlegi. Az egész Földön kb. 2,5 Celsius-fokkal melegebb volt a levegő hőmérséklete, és az erdőhatár 500 méterrel magasabban húzódott Észak-Európában, mint napjainkban.

Az utóbbi kétezer év legmelegebb periódusa Kr. u. 800 körül kezdődött, csúcspontját 1150 és 1300 között érte el; ezt az érát a tudományban kis éghajlati optimumnak nevezik. A nyári középhőmérsékletek csak a 21. század elején kezdték elérni ezen időszak jellemző értékeit. A meleg periódusnak azonban a 13. században vége szakadt, jelentősen lehűlt az időjárás világszerte: ebben az úgynevezett „kis jégkorszakban” az átlaghőmérséklet Nyugat-Európában 1-2 °C-kal, világszerte pedig 0,5-1 °C-kal maradt el az 1960 és 1990 közötti időszak átlagától.

Mi zajlik manapság?
A második világháború óta közel 0,6 Celsius-fokkal emelkedett a Föld átlaghőmérséklete, ami egyértelműen az emberi tevékenységre, a légkört károsító gázok miatti üvegházhatás fokozódására vezethető vissza. Ennek eredménye az általános értelemben emlegetett globális felmelegedés, ami ugyanakkor a közhiedelemmel ellentétben nem pusztán azt jelenti, hogy melegebb van, hanem azt is, hogy az eddigi időjárási rendszer kizökkent az egyensúlyából: fokozódik a ciklontevékenység, gyakoribbak és egyre pusztítóbbak a viharok, az árvizek, a szárazságok, a szélsőséges hőmérsékleti értékek. Az emberiség (világgazdaság) teljes energiafelhasználása 2000-ben 10,2 milliárd tonna olajegyenérték volt, ami a Föld teljes energiaforgalmának mindösszesen egytízezred része. Ebből világos, hogy a szélesebb értelemben vett globális felmelegedés oka nem lehet csupán az erőművekben felszabadított energia.

Mik is a felmelegedés közvetlen következményei? Az északi félteke atlanti partvidékét melegen tartó Golf-áramlat fő mozgatórugója, hogy a sűrű hideg víz lesüllyed a sarkköri területeken, a mélyben pedig az Egyenlítő felé halad. Ezt ellensúlyozandó az alacsonyabb szélességekről a felszínen melegebb víz áramlik a sarkok felé; a keveredés pedig globálisan elosztja a hőt és mérsékeltebbé teszi az éghajlatot. Az előrejelzések szerint 2100-ig a Föld átlagos középhőmérséklete akár 1-5 Celsius fokkal is emelkedhet. A felmelegedés következtében elolvadó sarki jég édesvízként az óceánba kerül és lecsökkenti annak sótartalmát; ha a sós tengervízhez nagyobb tömegű édesvíz keveredne, az lecsökkentené a víz sótartalmát és sűrűségét, vagyis az lassabban süllyedne le és könnyebben megfagyna ezelőtt, ez pedig lelassítja az óceáni cirkulációt.

Még magyarabbra fordítva: a Golf-áramlat elgyengülésével Észak- és Nyugat-Európában drasztikus lehűlés következne be. Ez a folyamat igen gyorsan, akár egy évtized alatt is lejátszódhat, az áramlat ugyanakkor teljesen sosem fog megszűnni, hiszen azt a szelek is mozgatják. Ha az áramlat lelassul, az északi féltekére ahhoz a 8200 évvel ezelőtti, egy évszázados időszakhoz hasonló éghajlat tör rá, amit ugyanolyan mértékű globális felmelegedés idézett elő, mint amilyennek az elmúlt 50 évben tanúi lehettünk. Vagyis a globális felmelegedés eljegesedéshez vezet.

Ha jön a hideg...

A Marshall-tanulmány egy 2004 tavaszán publikált, a Pentagon megrendelésére készült jelentés, mely 2010-re teszi az igazán drasztikus változások kezdetét, de készítői biztosra veszik, hogy legkésőbb 2020-ig komoly időjárási változások történnek a Földön. Az időpontok ugyanakkor a hatások szemléltetése szempontjából kevésbé fontosak, a forgatókönyv ugyanis a Golf-áramlat mindenkori gyengülése esetén hasonló lenne.
Észak-Amerika és Ázsia egyes régióiban 15, Európában 14,5 fokkal csökken az átlaghőmérséklet. Világszerte óriási szárazságok köszöntenek be, beleértve ebbe a legfontosabb mezőgazdasági termőterületeket is. Észak-Európa éves csapadékának mennyisége a harmadával csökken, éghajlata olyan lesz, mint Szibériáé. A Golf-áramlat gyengülésével Európában és Amerikában egyre gyakoribbá válnak a pusztító viharok és árvizek. Az Egyesült Államok déli államait hatalmas szárazságok és a jelenleginél 15 százalékkal erősebb szelek sújtják, melyek gigantikus homokviharokat és eróziót okoznak.

Ami a valószínűsíthető politikai következményeket illeti, erőforrásai őrzése végett az Egyesült Államokból vélhetően erődítmény lesz; megerősíti határait, hogy visszatartsa a Mexikó, Latin-Amerika és a Karib-szigetek felől jövő éhezőket. Mexikó és az Egyesült Államok között növekszik majd a feszültség, amikor az utóbbi felmondja majd azt az 1944. évi szerződést, mely szerint vizet ad Mexikónak a Colorado folyóból.

A hőmérséklet-csökkenés Európát sújtja a leginkább, ahol Skandináviából a hideg elől valóságos népvándorlás indul délre; Dél-Európát Afrika szárazság sújtotta övezetei felől és máshonnan induló menekültek próbálják elözönleni. Nyugat-Európa gazdagságának köszönhetően azonban a kontinens nagy katasztrófa nélkül ússza meg az éghajlatváltozást.

Ausztrália meg tud birkózni a nehézségekkel, hiszen azok főleg az északi féltekét sújtják. Erős társadalmi kohéziójára támaszkodva a szűkösebb erőforrásokkal rendelkező Japán is átvészeli a katasztrófát a fogyasztási szokások radikális átformálása útján. Kína rendkívül sebezhetővé válik hatalmas népessége és élelemszükséglete miatt, helyzetét pedig csak súlyosbítják az egyre kiszámíthatatlanabb monszunesők, melyek pusztító árvizeket okoznak a szárazságok által lecsupaszított területeken. Hasonlóan nehéz helyzetbe kerülnek Ázsia és Kelet-Afrika más részei is, mivel a tengerszint emelkedésével ihatatlanná válnak szárazföldi vízkészleteik. Banglades lakhatatlanná válik; Indiában és Indonéziában fokozódnak az etnikai feszültségek.

Összességében még tovább nő az igény a kőolaj iránt, és szaporodnak a nukleáris erőművek. A halpopulációk vándorlása miatt a világ halászati területeinek jelentős része tönkremegy. Több háború robban ki az erőforrásokért, a vízért, a termőterületekért; kiújulhatnak korábbi szembenállások (például Európa és Oroszország viszonylatában), felerősödhetnek régiek (Oroszország kontra Japán, Kína kontra India, India kontra Pakisztán), de teljesen új és ma még elképzelhetetlennek tartott konfliktusok is kialakulhatnak.

Könnyű tehát legyinteni a hollywoodi szuperprodukciókra és fantazmagóriának titulálni minden, a globális felmelegedés veszélyeire felhívó elemzést. A következményeket azonban a saját bőrünkön tapasztalhatjuk majd – még akkor is, ha nem kizárólag mi tehetünk ezekről.