Bret Easton Ellis a regényírásról (2.rész)
A mai amerikai irodalom fenegyereke, Bret Easton Ellis a könyvfesztivál idei díszvendégeként elárulja, hogy szívesen beleéli magát regényhősei hátborzongató lelkivilágába, noha nem azonosul velük. Szerinte az igazmondáshoz nem bátorság kell, csak írói fig
2008. április 28. hétfő 12:26 - Hírextra
- Megfordult valaha a fejében, hogy egy másik irodalmi stílus felé tegyen kitérőt?
- Szerintem nagyon is különbözik egymástól minden egyes kötetem stílusa. Úgy értem, a Nullánál is kevesebb teljesen más, mint az Amerikai Psycho, a Glamoráma is nagyon eltér az elsőtől, a Holdpark meg aztán végképp elüt mindegyiktől. A többi könyvben mindig használtam egy narrátort, aki nem én voltam. Például Viktor (a Glamoráma fő karaktere) egyáltalán nem olyan típusú fickó, mint én, de azt gondoltam, hogy pontosan tudom, hol vannak a nyelvi korlátai, tudom hogyan beszél, még ha az egyáltalán nem is az én stílusom, nem az, ahogy én szeretek írni, de egyszerűen érdekesnek találtam, hogy úgy írjak, mint ahogy ő írna.
- És mi volt a helyzet az Amerikai Psycho pszichopata sorozatgyilkosával?
- Ugyanez volt Patrick Batemannel is: nem írok és nem gondolkodom úgy, mint ő, de érdekelt a személyisége, a gondolkodásmódja. Szeretem a metaforát és a líraiságot, Patrick Bateman azonban egyáltalán nem ilyen. Megvan ugyan a maga különös költészete, de az nagyon rút és obszcén, nem képes metaforákat használni, semmit sem képes más szemszögből látni. Tehát minden könyvem nagyon különbözik a másiktól, az azonban igaz, hogy mindegyik nagyjából azonos helyszínen, hasonló miliőben és hasonló karakterek között játszódik.
- Kell bátorság ahhoz, hogy valaki a társadalom elé ilyen őszintén tükröt tartson, ilyen hátborzongató képet fessen az irodalom minden eszközével?
- Nem bátorságra van szükség ezek írásához! Az, hogy én bátor vagyok-e, azt másoknak kell eldönteniük, én nem érzem magam emiatt bátornak. Amikor a regényt írom, csak én vagyok az olvasója, tehát olyan történet és stílus születik, ami tulajdonképpen az én álomkönyvem.
- Amikor forgatókönyvet ír, akkor a filmesek általában meghatározzák a témáját, vagy egyszerűen csak egy Ellis-művet akarnak a raktárba?
- A forgatókönyveim általában regényadaptációk, olyan regényeké, amelyek valamiért felkeltették az érdeklődésemet, vagy amelyeknél úgy érzem, jók lennének filmen. Ez lehet akár egy nagyon rossz könyv is, amelynek azonban valamiért jó története van, egyszerűen csak át kell benne írni a párbeszédeket.
- Nagy különbség van a forgatókönyv- és a regényírás között?
- Forgatókönyvet írni sokkal egyszerűbb, ugyanis nincs már túl sok választás: csak követni kell a formát és így sok időt takarít meg az ember. Egy könyvnél minden döntést az írónak kell meghoznia, míg a forgatókönyvet éppen azért lehet néhány hét alatt megírni, mert megvan a sztori, megvannak a szereplők, és az, hogy mit akarnak elmondani. Tehát a forgatókönyv általában valaki más ötletén alapszik. De igen, lehet, hogy a rendezők csak egy Ellis-művet várnak, bár nem igazán értem, hogy miért, hiszen egyik regényemből készült film sem lett olyan óriási siker. Szinte nevetséges és meglepő, hogy a nevem mint egy márka átvándorolt a filmiparba, holott a filmjeim tényleg nem futottak be nagy sikert - ismeri el Bret Easton Ellis.
- De azért el tudja képzelni, hogy az Ellis-féle forgatókönyvek egyszer csak elárasztják a filmipart?
- Tényleg sok forgatókönyvet írtam, és az egyetlen, amit megfilmesítettek, Az informátorok, amit ugyebár a saját kötetem alapján írtam. De ez nem is csoda, mert Hollywoodban a forgatókönyveknek legfeljebb egy százalékát filmesítik meg, azoknak is csak a felét mutatják be. A forgatókönyvírás viszont jól fizet, sokan ebből élnek, szép házuk van, magániskolába járatják a gyerekeiket, pedig - mondjuk, húsz év alatt - egyetlen forgatókönyvüket sem vitték filmre. Ez nem túl jó, és általában az elkészült filmek sem jók, szinte csoda, amikor egy film jól sikerül és befut. Tehát a forgatókönyvírást úgy kell felfogni, hogy egyszerűen nincs más tennivalód.
- Felkérték már valaha arra, hogy tanítson egyetemen?
- Még soha nem kértek fel, és ha megtennék, se fogadnám el, mert nem szeretek tanítani. Szeretek segíteni, irányítani másokat, gyakran bukkannak fel fiatal írók, akik a barátaim, vagy akikkel csak úgy találkozom, és segítek nekik a könyvük megírásában. Átnézem velük a kéziratot és megbeszéljük, hogy mi működik benne és mi nem, ők pedig néha elfogadják a tanácsomat, néha pedig nem.
- Érez különbséget a regényei fogadtatását illetően az egyes államok vagy országok között? Említette például, hogy Texasban kapott egy díjat. Ez azt jelenti, hogy ott népszerűbb?
- Texasban a díjat, a legjobb természetfeletti - fantasy, sci-fi, horror - könyvet elismerő kitüntetést a Holdparkért kaptam 2005-ben, úgyhogy ez inkább csak egy vicc volt. És szintén a Holdparkért kaptam Franciaországban is egy díjat. Alapvetően Európában valamiért sokkal komolyabban vesznek, mint az Egyesült Államokban, de nem tudom miért. Japánban pedig egyáltalán nem vagyok népszerű, de ez függhet a fordítás minőségétől, az ottani hagyományoktól, erkölcsi és viselkedési szokásoktól.
Forrás: MTI