Pedig meg akartuk írni, becsszó. Ahogy az árpádsávok tövében csillogó szemekből sugárzik a cionistagyűlölet (a képzavarokért nem vállalunk felelősséget), ahogy a Gizella utca egy emberként csügg ifjabb Hegedűs és Gonda szónokok ajakin – de legalább, ahogy a rút liberális fondorral kitett játékokat szétrugdalják, és monnyonléznek közben. Aztán elvonulnak a Kossuth térre, ahol kirobbantják a forradalmat, ahogy évek óta ígérik.

Na, ezt nem fogják Önök elolvasni. Ne a szerzőre haragudjanak, hanem a titokzatos felsőbb erőkre. Egészen biztosak vagyunk ugyanis abban, hogy a kiszámíthatatlan dimenziókban gátolta titokzatos valaki vagy valami a cikk megszületését. Ilyennel pedig nem megyünk szembe. Nem látjuk ugyanis értelmét.

Aki szerda délután járt a főváros útjain, két dologra biztosan emlékszik: a dugóra és az esőre. Utóbbiak akadályozták a krónikást is munkájában: a dugó miatt késve ért az eseményre, aminek hevületét a szakadó eső tökéletesen elmosta (amennyi volt neki egyáltalán, ugye – az egész happeningen nem voltak annyian, mint a Népszava-szerkesztőség parkolójában háromnegyed órával kezdés előtt. Pedig az sem volt sok).

Az ember ugye felméri mennyi ideig tart az út, hozzácsap biztonsági tíz perc tartalékot, és megindul a helyszínre. Egyúttal, ha már egy irányba mennek, felveszi Tálos kollégát, párját, és ifjú ebüket, a Rapli névre hallgató, nem egészen két hónapos későbbi vaddisznóvadászt.

Majd megindul Óbudáról a Thököly út felé (úgy nagyjából nyílegyenesen, egy zsufis, de általában nem járhatatlan úton). És azonnal kifogja egy kocsisor őrjítően lassan mozgó végét. A dugó ugyanis körülbelül (egész óvatos becslések szerint is) minimum két Budapest-tábla közt leledz. A haladás a két végpont közt gyakorlatilag lehetetlen.

Ilyen körülmények közt akarják elzavarni a Magyar Önvédők a liberálisokat (tényleg, nem olvasták, hogy kiléptek a kormányból? Vagy egyszer akarnak jó marketinget: szerdán távozást követelnek, és csütörtökön már tényleg nem kormánypárt az SZDSZ). Meredek ötlet, a szimpatizáns tömegek meg sem tudnák közelíteni Zuglót. Az egyes villamos zsúfoltságát alapul véve pedig eszük ágában sincs ilyesmit tenni, de ez is egy másik történet.

A Vörösvári út és a Flórián tér közti fél órás szakaszon Rapli kutya méltóvá válik nevéhez: elképesztő hangokat ad ki magából, és leginkább úgy tűnik, fel akarja falni a gazdit. Ráadásul szélsebesen rájön, hogy ő tud morogni is, és ezt büszkén prezentálja. Ez még hagyján: sokkal nehezebb azt a helyzetet értékelni, amikor úgy nyüszít, mint egy macska, amit titokban egészben lenyelt, és most kifelé kívánkozna a kutyatestből. Meghökkentő, de egy idő után abbamarad.

Sőt: arról is letesz, hogy megegye a gazdit. Ezt csak üdvözölni tudjuk, ugyanis a megkímélt Kata tanulmányairól mesél. A pontos megnevezést elfelejtem megkérdezi hozzá, de kész Helyszínelők: épp az apasági tesztekkel foglalkozott: mivel még mindig nem vagyunk az Árpád hídnál sem, összefoglalom: a genetikai vizsgálatnál valójában bizonyos allélokat vizsgálnak a géneknél, egyeznek-e apuka és gyermek esetében. Kilencet vizsgálnak, négynél több eltérés esetén nincs rokonság (illetve lehet, de nem egyenesági: hetven százalék úgy jellemzően a testvér/sógor aktivitására utal). A módszer 99 százalékos biztonsággal állapítja meg az összefüggéseket. Ezt is megtudtuk, bár az allélok mibenléte már nem tiszta előttünk: a gimis biosztanár kissé pikkelt a szerzőre, így a díjazatlan érdeklődés idővel lankadt. Bocsánat. Nézzék meg a Wikipedián.

A mi társaságunk jól jár: előttünk egy indokolatlanul nagy kocsiban a sofőr ugrál, a volánt csapkodja, és barátnője simogatási kísérletét is kikéri magának. A hölgy hátramászik kajáért – ő legalább nyugodtan viseli a megpróbáltatásokat. Bízunk azért abban, hogy idővel tisztázzák a nézeteltéréseket.

Az Árpád hídról a Dózsa György út felé fordulunk, mert gyorsabbnak reméljük – talán nem alaptalanul, de inkább nem gondolunk bele, a Róbert Károly-Hungária vonalon milyen lenne az élet – valószínűleg még rosszabb, de ennek mértékét már nem merjük felbecsülni. Időközben Tálos kolléga (a szerkesztőség tüntetésszakértője) felkészít az Önvédőkre: ha olyanjuk van, nagy a balhé, a rendőrség készül (e ponton megdicsérem magam, hogy környezetem nőit nem tájékoztattam a programról). Felhívjuk közben fotósunkat, Danit, aki már a helyszínen van: kábé ötven embert lát, ifjabb Hegedűst és Gondát. E ponton Tálos kolléga megnyugtat: nem lesz semmi. Gonda a radikálisok valóságos belső tömegoszlatója, ha ő beszél, nem történik semmi (nagyjából elalszanak a produkción). Ha Budaházy, Toroczkay nincs, a haza ma sincs veszélyben.

És tényleg: mire kínkeservvel befutok, biztos, hogy az út volt a nap legizgalmasabb eseménye. Az eseménytől ötven méterre már a bevásárlás-eső-ballagás alakítja a járókelők életét, az SZDSZ-székház háztömbje kordonokkal lekerítve (az Új Generáció játékaival így biztos nem foglalkoznak a derék önvédők, pedig az ötlet egész aranyos volt – meghökkentően frappáns a jelenleg önmaga anullálásán dolgozó liberális párttól), a legendás kisbusz tetején valaki Fodor Gábor 168 óra-interjúját idézi: 1989-ből. Amely szerint a radikalizmus nem rossz valami önmagában. Akkor velük mi a baj? - kérdi a felvállaltan radikális szélsőjobbos szónok. Nem derül ki, valószínűleg vannak különbségek a '89-es Fidesz és a 2008-as Magyar Önvédelmi Mozgalom radikalizmusa között; én itt keresgélném az okokat.

A jelenlévők érdekesek: adott az idős radikális vonal, néhány ifjú és meghatott titán (lányok katonasapkában, egy 15 körüli srác – figyelem, még van ilyen! - szimatszatyorral, amire gondosan rápingálták az AC/DC, a G'N'R, plusz a Rammstein nevét, és most épp egy turulos zászlócska is fedi), és néhány egyedi figura: egyikük esetében tényleg döntetlenközeli, fogból vagy fülből jutott neki több – szigorúan ellenőrzi, ki kamerázhatja (a Duna TV-nek szabad).

Danival sikerül értekezni: volt Hegedűs, Gonda, zsidózás, az SZDSZ, mint a magyar politika mételye, monnyonle, médiabefolyás – semmi olyan, amit máskor ne mondtak volna még el. A Székely Himnusz felvételét már egész közelről élvezem – valamivel több rendőr készül a szakadó esőben, mint ahányan a demonstrálók vannak. Kint van persze a Hír TV és Császár Attila – nem irigylem szegényt, ez a hét nem az övé.

A Csabakirályfi végeztével a kitartó kemény mag egy hosszú nemzetiszín zászlóba kapaszkodva indul a Hungária körút felé, hangos Gyurcsánytakaroggyokkal, Elhangzik néhány Elkúrtad is, míg valaki utánuk nem rohan: rossz felé mennek, hátraarc kéne (ha – távol álljon tőlem – élcelődni akarnék velük, javasolnám az elkúrós kiáltások mellőzését, nem elég meggyőzők ezek után). A megafonba is bemondják az instrukciót, a szpíker maga is közel van a röhögéshez. Némelyik tüntető is – bár az eső miatt ezt inkább csak sejteni tudjuk. A rendőrök eldobják csikkjeiket, és rezignáltan indulnak a csapat után – ők vannak többen, érthető az unalom.

Egy lány meri csak kimondani: tiszta South Park, bazeg. És megindul utánuk.

Rövid egyeztetés után én is – egy sarkon három nő szólít le, miért tüntettünk (átgondolom még, rejtőszín vagy rossz húzás inkább a fekete ing-fekete bőrdzseki kombó). Felvilágosítom őket, vállat vonnak. Monnyonle mindenki, ez a konklúzió, és legyen a legifjabbik az elnök. Csendben támogatnám is, Sólyomnál sokkal jobb nő lesz, mire eléri a választóképes kort.

A buszmegállók környékén a puhább mag már oszlik: egy 50+ körüli nő hangos kiáltásokkal, és felmosórongyra applikált árpádsávos lobogóval sokkolná a 67 V buszt – a fene se tudta, hogy az Ikarusok is zsidók, mindig tanul az ember.

Visszaevickélek a dugóba, és indulok tovább – hiába, maga az út volt a legizgalmasabb. Úgyhogy örüljenek a kiskutyának és az alléleknek, négynapos hétvégére ideális témák.

Legközelebb viszont BKV-val megyek – nem lehet mindig ilyen mázlink.