Reggel hét lesz pár perc múlva, és a bolt parkolója már zsúfolt. A zsurnaliszta lelki szemei kezdenek csillogni: szaftos anyag lesz ebből, tülekedés, anyázás, egymás kezéből kitépkedett friss kiflikkel (a szórólapon gyönyörűek vannak, fájó gyanúnk szerint nem pont ilyenre kell számítanunk odabent).

Aztán jön a csalódás: oké, a sor nagy, kevés a kocsi, de egyébként semmi különös nem történik. Türelmesen kígyózunk. Két biztonsági őr elől adogatja a kocsikat, szépen, sorjában mindenkinek. A sor bántóan nyugodt (hogy lesz ebből szaft, vér, veríték, botrány?), egyedül a hossza bosszantja a benne állókat – pedig lehetne lényegesen kellemetlenebb is a helyzet, ami azt illeti. Egész gyorsan haladnak a bentiek, ahogy felszabadul egy kocsi (vitatható módokon ugyan, néhányan eltolják az autójukig, majd gondosan ott hagyják – nekik már nem kell, tököljön vele más alapon – hiába, magyarok vagyunk, vagy mi), adják a következő belépésre vágyó kezébe.

Néhányan persze trükköznének: egy idősebb asszony zsákmányol egy parkolóvégi darabot, és azzal jelenik meg a bejáratnál. Jó ideig eltart, míg elfogadja a tényt: így sem jut be előbb, a sor vége ott van, ahol (tíz perc alatt jó húsz méterrel a hátam mögött, azért nem reménytelen a helyzet, csak lesz itt harc az utolsó mini-T*blerone-zacskóért – de ez nem érdekel, hoztam egyet a szerkesztőségnek). Végül (ekkorra már többedmagával, ugyanis egy másik hölgy is vérszemet kap, bár hamarabb látja át a helyzetet – esetleg jobban hallja a sorból kiszűrődő epés megjegyzéseket) meghátrál: átengedi a nehezen megkaparintott kocsit és elüget a sor végéig. Nem tűnik boldognak – de annyi baj legyen, a többiek elégedettek az eredménnyel, és ők vannak többen – sokkal. Az sem jár szerencsével, aki csak három félét venne – attól még végig kell állni a sort. Különben sem ő találja fel a spanyolviaszt, vannak odabent meghökkentő kombók: a banán-farmer-sör talán a legmeglepőbb.

Kicsit hátrébb a leghangosabb vásárló kommunikál telefonon egy ismerőssel, bizonyos Lászlóval: Itt vagyok az Aldinál, hát tiszta őrület Lacikám, ami itt van! Pedig nem is: mondom, sokkal rosszabbra kellett számítani. Jobb híján próbálok a kirajzó kocsikból tippeket gyűjteni, mi lehet a nap vétele: a HD-ready (1366x768-as, ha valakit pontosan érdekel, a 720-as anyagok tehát szépen futhatnak rajta) LCD-tv, a mosógép és a trambulin (nem túl nagy, örökmozgó unokáknak lehet praktikus – első blikkre 13 éves korig). Odabent elnézve a helyzetet olcsó lehet a sör és a banán is – és személyes tapasztalat szerint az írható DVD (az ellenőrzést azért kapcsolják be az írás végén, ha úgy alakul – jobb félni, mint megijedni).

No igen: bejutni is sikerül nagy nehezen (fotózni nem szabad, ezt az őr határozottan közli, de ennél nagyobb bajunk ne legyen az életben, figyelünk, amennyire kell – nem nagyon, a spanyolviasz feltalálása odabent elmaradt.). Az enteriőrben nincs semmi különös, leszámítva az irgalmatlanul sok embert: aki már járt a Mínusz ellentétéről elnevezett boltban, esetleg a fentebb emlegetett ellenérdekelt német diszkontlánc valamelyik tagjában, nem fog meglepődni. A polcokat itt sem bonyolítják nagyon, sok árut a kartonjából kell kiszedni, az ismertebb márkák nem folynak a csapból, egy-két üdítő újítás van: a jellegzetes német kekszes csoki (reklámnak számítana, ha nagy betűvel írnám azt, hogy ritter?) miniverziója kapható, a már említett háromszögű svájci csoda aprócska kiadásai mellett. A kifli persze nem olyan szép, mint a prospektusban. Igazán nem is hittünk benne, de azért mégis...

A sorok viszonylag gyorsan haladnak, eddig jobbára amerikai filmekben látott segéderők pakolgatják az árut vissza a kocsiba – tiszta Nyugat, nem is értjük egészen. A vásárlók is alkalmazkodtak a helyzethez, nem zajonganak – a csömöri madarast*szkó jó pár évvel a nyitás után bármikor rosszabb. Pedig nincs túlzottan messze...

Még Lacikám barátja is csendes, unottan turkál a póló-ing csomagok közt (német import, ehhez képest a méretlista véget ér 45/46-os ingnél – ez nekik az XL: vicces, mikor mindenki a kövér magyarokról papol). Amúgy mondom: nincs olyan különlegessége az üzletnek, amit érdemes lenne kiemelnünk. Szép, új, rendezett, újságírói szempontból tökéletesen alkalmatlan vevőkkel: szelíd vásárlókról nem lehet jó cikket írni, ahogy a boldogságról sem jó verset (ez megragadt irodalomból, ajánlom feltörekvő fűzfapoéták figyelmébe is).

Reménytelen helyzet: itt nem lesznek látványos dolgok. Az Aldi megjött, és marad is. Hétvégére már tömeg sem lesz. Csak akkor leszünk kicsit nyugodtak, ha a tévék elfogynak, és nem lesz utánpótlás – csak Magyarországon élünk, vagy mi.

Olvasom, hogy tíz éve nyitott Magyarországon az első Cora, ami akkortájt a legnagyobb bolt volt. Kezdünk ehhez is hosszászokni, a Villany Világ előtti tusakodások ideje leáldozóban van (pedig a mosógép hetvenezerért nem rossz ajánlat, viszik is néhányan, de nem vesznek össze rajtuk). Szomorú. Majd veszek egy trambulint, hogy feljebb tornásszam a kedvem.