58 éves az Unió – konkrét - gondolata, és idén 51 éves maga a szervezet, Magyarország pedig 4 éve a tagja. Az Unió történelmének fontosabb sarkpilléreit áttekintve megnézzük az előttünk álló pozitív példákat, és hogy hol tartunk mi jelenleg az EU-ban, illetve merre tart Európa, milyen kihívások várnak rá az ötödik X után.

Uniós gondolatok a XX. század előtt

Természetesen nem az elzászi születésű (a történelem viharai során hol a franciákhoz, hol a németekhez tartozó tartomány) külügyminiszter gondolt először arra, hogy a tartós békéhez együttműködés és összefogás szükséges az európai államok között. Európa egészen a reneszánszig inkább földrajzi fogalomként létezett, de az „újjászületés” meghozta egyfajta kulturális egység eszméjét is. És lám, Erasmus már beszélt egy „együttes” Európa gondolatáról, ami a keresztény államokat foglalta volna magában és a tolerancia, a béke értékein nyugodna. De nemcsak ő látta a béke garanciáját a közös fellépésben: a spanyol humanista, Luis Vives is úgy értékelte 1526-ban, hogy az európai királyságok uniója tudna megfelelő hatékonysággal fellépni a törökök ellen.

A történelem során a későbbiekben sem süllyedt el az „Európai Egyesült Államok” eszméje: a véres spanyol örökösödési háború után a Felvilágosodás gondolkodói közül Saint-Pierre abbé is egy unióban látta a fegyveres konfliktusok csökkentésének lehetőségét.

De Jean-Jacques Rousseau és Emmanuel Kant is hasonló gondolattal közelítette meg az állandó béke esélyét, még ha részleteiben máshogy képzelték el. És hogy teljesen legyen a történelmi irodalom óra: Victor Hugo is erre a következtetésre jutott az 1870-es francia-porosz háború után. Ő egy nagy páneurópai államot kívánt, ami garantálná a békét a kontinensen. Egy olyat, amiben a köztársaság értékeit olyan mértékben tiszteletben tartják, hogy az egész világ tanulhatna tőlük.

A gondolat, a szándék és az igény is megvolt tehát, de az áttörést a második világháború hozta el. Elrettentő borzalmai és minden valószínűség szerint rémisztő gazdasági következményei is afelé hajtották a nagyhatalmak politikusait, hogy állami szintű összefogással akadályozzák meg, hogy a kontinens újra vérbe boruljon. Politikai érvek is szóltak az egység felé tartás mellett, nem hiába mondta Winston Churchill a vasfüggöny szó használatáról – is – elhíresült beszédében 1946-ban: „építenünk kell egy Európai Egyesült Államokat, melynek első állomása egy Európai tanács létrehozása lehetne”. Anglia Óceániához tartozik.)

Kezdetek és az Unió élete (még) nélkülünk

1949-ben létrejött az Európai Tanács, ami egy közös jövő felé mutató „kísérlet”. 1958-ben megalakult az Európai Gazdasági Közösség (később Európai Közösség, majd Európai Unió), 6 tagállammal: Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Németország és Olaszország. A dánok, az írek és az angolok 21 évvel később csatlakoznak (többek között Charles de Gaulle, francia elnök állhatatos ellenállásának köszönhető, hogy csak ennyire „későn”) 1981-ben Görögország is belépett az Unióba. 5 évvel később jöttek a portugálok és a spanyolok. A 15 fős unió 1995-ben alakult ki: Ausztria, Finnország és Svédország érkezésével. Utána a jött a tízes (Ciprus, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Szlovákia és Szlovénia) „nagy bumm” és 2007 óta Bulgária és Románia is Uniós tagállam. A bővüléssel párhuzamosan kisebb-nagyobb döccenőkkel, megtorpanásokkal folyt az Unió mélyülése is.

A „hűtlen” csoda – Európa legnagyobb gazdasági sikertörténete, és a déliek

Az Uniós csatlakozás valójában sosem volt komolyan kérdéses Magyarországon. Persze sokan fogadták fenntartással, de a többség az integráció híve volt. Ennek nemcsak politikai és érzelmi okai vannak. Spanyolország, Portugália és Írország az élő példa arra, hogy mennyire „jól lehetett járni” a csatlakozással.



Írország, mikor csatlakozott, az Unió egyik legszegényebb országa volt, pár évtized alatt sikerült magukat felküzdeni az „eminensek” közé (az ország gazdasági teljesítménye 1998-ra már az EU-átlag 108 százalékára nőtt). Sokan éppen ezért követendő példaként is említik, valljuk be, kevesen nem hallottak még az ír csodáról. Kérdés persze, hogy mennyi köszönhető az Uniós tagságnak és mennyi az emellett végrehajtott konszolidációs intézkedéseknek, mind politikai, mind gazdasági értelemben. És felmerül a kérdés, hogyha az EU nélkül nem ment volna nekik, hogy lehet az, hogy egy ország, ami talán mindenkinél többet köszönhet az Uniónak a „mélyítés” egyik legnagyobb akadálya? Hiszen anno a tízes bővítés előtt sok szorongó tekintetet okozott az EU-ban az írek népszavazása a kérdésről. Arról nem is beszélve, hogy az Unió alkotmányát helyettesítő Lisszaboni Szerződésről szóló referendum a szigetországban újfent gondterhelté teszi az EU politikusainak arcát (egyedül az íreknél van népszavazás a reformszerződésről).

Az ír csoda tudatos, kitartó politika gyümölcse, de önmagában ez nem lett volna elég. Hiába voltak képesek megfelelően képzett és elegendő mennyiségű fiatal szakembereket előállítani, hogy bizonyos ágazatokba érkezzen a külföldi tőke, ha nem lettek volna képesek normalizálni a politikai helyzetet, kapcsolataikat az angolokkal. Amúgy történelmi kiegyezést nem úgy kell elképzelni, hogy azóta nincs nagyobb barát e két nemzetnél, de az ellentétek erőszakká fajulását visszaszorították, tudatosan szembenéztek azzal, hogy a múltbéli sárdobálás saját érdekeik ellen szól. Bájos példa, de mutatja, hogy azért nem elvtelenül adták fel magukat, ugyanis az Észak-ír határhoz közeli Londonderry városkát az írek csak Derry-nek hívják. Hozzátartozik az is a gazdasági igazsághoz, hogy az Egyesült Államokba mintegy négymillió ír vándorolt ki az elmúlt két században. A rokoni és érzelmi szálakon túl racionálisan is indokolt volt az amerikai cégek számára, hogy befektessenek a „zöld szigeten”. A már említett képzett, és képezhető munkaerő mellett az ír gazdaságpolitika is ösztönző hatású volt, az ország földrajzi fekvéséről nem is beszélve. És azt se felejtsük el, hogy bár létezik ír nyelv, sőt az Unió hivatalos nyelvei közé is tartozik, de az ország egynegyede jó, ha beszéli (és közülük sokan is csak iskolában tanulták), egyébként minden angolul zajlik ebben a szigetországban is. Ami ugye nem hátrány, ha amerikai befektetőket kíván magához csalogatni egy állam.



A csatlakozási folyamat alatt az EU felé tekintve nemcsak az írek példája lehetett a mézesmadzag: Spanyolország és Portugália is profitált abból, hogy az integráció mellett döntött. Az elemzések szerint a két déli országban is nagy szerepe volt annak, hogy az Unióból kapott támogatásokat az oktatásra fordították (és infrastrukturális fejlesztésekre). Persze a példaként felhozott országok helyzete annyival könnyebb volt, hogy velünk ellentétben, nem kilenc másik országgal együtt csatlakoztak, ami az uniós források tekintetében nem elhanyagolható szempont, hiszen ha több „száj” van, kevesebb jut egynek.