Az amerikai űrkutatási hivatal, a NASA legfrissebb tájékoztatása szerint az űreszköz berendezései kifogástalanul működnek, de a földi irányítók szorongva várják a leszállás pillanatát. Ennek az az oka, hogy visszatérnek az ejtőernyős-fékezőrakétás landolási művelethez, amellyel a hetvenes évek végén két űrszondát (Viking-1 és Viking-2) eljuttattak ugyan a Marsra, de 1999 decemberében az amerikaiak Mars Polar Lander nevű egysége egy ilyen leszállási manőver végén lezuhant.
Az akkori kudarc pontos oka azóta sem ismert, de sokan egy egy banális számítógép-programozási hibára gyanakszanak. A vállalkozás akkor szó szerint a célegyenesben bukott el. Úgy ötven-hatvan méterrel a felszín fölött kinyílt az űreszköz négy leszállólába, és a fedélzeti számítógép ezt úgy érzékelhette, hogy megtörtént már a talajfogás, ezért idő előtt lekapcsolta a fékező rakétákat, és a szonda útjának utolsó szakaszát szabadesésben tette meg, vagyis lezuhant.
Az amerikaiak másik leszállási eljárása az úgynevezett légzsákos manőver, amelyet eddig háromszor alkalmaztak, és mindháromszor eredményesen. A szonda ebben az esetben egy felfújt légzsákba csomagolva éri el a felszínt. A légzsák 15 méterrel a felszín fölött ledobja ejtőernyőjét, ezt követően szabadesésben huppan a talajra, de a felfújt légzsák megóvja az űreszközt a kemény ütközéstől. A talajfogás után a légzsák még egy ideig gumilabdához hasonlóan pattog, majd még gurul is, míg meg nem állapodik. Ezt követően engedi ki magából a levegőt, és a belecsomagolt szonda ily módon szabaddá válva megkezdheti tevékenységét.
Ez kétségkívül biztonságosabbnak tűnik, de ennek a módszernek a hátránya az, hogy nem lehet kizsámítani, hogy a pattogás és gurulás közben mekkora távolságot tesznek meg a légzsákok, vagyis nem lehet előre meghatározni pontosan a landolás helyét, miként a fékezőrakétás manőver esetében.
Ha a Phoenix rendben megérkezik a Marsra még mintegy 15 percnek kell eltelnie ahhoz, hogy a földi irányítás értesüljön az örömhírről, mivel jelenleg a Föld és a Nap jelenleg akkora távolságban van egymástól, hogy a bolygószomszédunkról indított radiójelek még a fény sebességével száguldva is ennyi idő alatt érkeznek meg hozzánk.
A Phoenixet meglehetősen zord, akár mínusz 100, de legalább mínusz 30 Celsius-fokos hőmérséklet várja majd. A Mars-laboratórium fő feladata a víz kutatása lesz. Ehhez az alapanyagot pedig a fagyott talaj alatt meghúzódó jégréteg szolgáltatja.
A szonda kétméteres robotkarja akár félméteres lyukat is képes fúrni a talajba, hogy jégmintát vegyen. Ezt a szonda egy másik műszere megolvasztja, majd az így nyert vizet veti vizsgálat alá a fedélzeti laboratórium, és igyekszik utánajárni annak, hogy a marsi víz alkalmas-e, vagy alkalmas volt-e valamikor akár a legprimitívebb életformák hordozására, illetve kideríteni azt, hogy a marsi víz milyen hatással lehetett a bolygó ásványi elemeinek az alakulására. Emellett várhatóan értékelhető adatokat közvetít majd a földi irányítóközpontba a marsi sarkvidék időjárási viszonyainak az alakulásáról is.
