Gondolkoztam, hogy hány olyan előadást láttam már, ami látszólag ugyanaz, mégis más a rendező, mások a szereplők, ezáltal az egész előadás. De rájöttem, hogy nem sok ilyen volt, vagy ha volt is, nem volt ennyire különböző. Az általam számon tartott változatok – időrendben – a Budapesti Operettszínház előadása, Kerényi Miklós Gábor rendezésében, a Szegedi Szabadtéri Játékok tavaly nyáron bemutatott Eszenyi Enikő rendezés, és végül a már említett győri előadás, amely Szűcs Gábor nevéhez köthető.

Kálmán Imre közkedvelt darabja egy színes mese. Egyszerű, klasszikus és romantikus történet: az elszegényedett Tasziló gróf gazdatiszti állást vállal a dúsgazdag Marica grófnőnél. Bonyodalmakkal, konfliktusokkal, szerelemmel, és sok-sok zenével. Olyan zenével, ami mesterien kihangsúlyozza az érzelmeket.

Manapság az operettet, mint műfajt divat cikinek tartani, vagy lenézni. Szirupos, ömlengős, rózsaszín álomvilág, mondják a fanyalgók. Miközben a legnagyobb ellenzők is, bizonyos mennyiségű alkohol elfogyasztása után nyugodtan rákezdenek a Hajmási Péterre, a Cintányéros cudar világra, vagy a Szép város Kolozsvár kezdetű nótákra. A sort hosszasan lehetne folytatni, dalok, melyek slágerekké váltak és bizony operettből valók. Hogy nem szól semmiről? Dehogynem! Szerelemről, barátságról, átverésről, pénzről, fájdalomról és boldogságról, csak itt mindig happy end lesz a vége. És miért ne hihetnénk pár óráig, hogy ez mindig így van?

Az operett műfaja feljogosít minket a történelemmel való szembenézésre. Kezdettől fogva tudjuk, hogy az operett szabályai szerint főhősünknek semmi komoly baja nem eshet, a primadonna mindig megkapja, akit szeretne, az átverésre mindig a legjobbkor derül fény, és valahogy mindig kell egy “bolond”, aki vagy összekuszálja vagy, kibogozza a szálakat.

Kerényi Maricája volt számomra az első, és bizony többször beültem a színházba, hogy végignézzem. Szerettem már a Nyitányt is, sőt… sokszor az volt az érzésem, hogy ha a bársonyfüggönyt nem húznák szét, csak játszana a zenekar, akkor is nagyon élvezném. A csipketerítős, művirágos látványtól se a győriek, se az Operettszínház nem tért el, Eszenyi Enikő azonban annál inkább. Az óriási, piros tűsarkú cipőt, a gigantikus hegedűt, a hőlégballont, na és a virágmezőt Kentaur álmodta meg, és alkotta színpadra a szegedi Dóm téren. Eszenyire, mint rendezőre, sajátos szemlélet a jellemző, nekem az lett volna a furcsa, ha valami szokványosat csinál. (Aki tavaly lemaradt volna az előadásról Szegeden, idén bepótolhatja.)

A győri színház sem anyagilag, sem színpad-technikailag nem veheti fel a versenyt a budapesti teátrummal. Úgy tűnik nem is akarta. Megjegyzem, nem is volt rá szükség. Az olykor fölösleges forgások, díszletek nekem nem hiányoztak, amúgy sem szeretem, ha a látvány elvonja a figyelmemet. Elég, ha a fülünket hegyezzük. Ahogy a díszletben, úgy a jelmezekben is nálam Szeged a befutó, és e tekintetben Győr került a képzeletbeli dobogó legalsó fokára. Egy XIX. századi operett a XXI. században is lehet mai, de ehhez el kell szakadni a fehér és rózsaszín ruhácskáktól. Főleg, ha a primadonna (Bellai Eszter) és a szubrett (Mahó Andrea) első pillantásra ugyanolyan ruhában díszeleg.



A Maricákkal mindig gondban vagyok, valahogy egyik sem az igazi (nekem). Vagy nem elég szép, vagy nem elég fiatal, vagy a hangja… A Taszilókkal viszont sokkal jobban állok. Jut eszembe, gróf Endrődy-Wittenberg Tasziló, aki tiszttartóként Török Béla, Győrben a Bélából Péter lett. Végülis, így legalább a vezetékneve megmaradt. Bár azt sem értem, hogy Győrben hova lett Bozsena néni, merthogy Kudelka bácsi egyedül érkezett, és a tudta nélkül lebbentette fel a fátylat az „összesküvésekről”. Bozsena néni számomra Lehoczky Zsuzsa, akinek megjelenése a színpadon már önmagában egy euforikus élményt jelent. Győrben viszont a cigányprímásnak jutott több szerep, minthogy csak elhúzza Tasziló nótáját. Vándor Attila telitalálat a szerepre, érces, mély hangja és a roma akcentusa roppant meggyőző volt.

De vissza a Taszilókhoz. Sokáig csak Nyári Zoltánhoz volt szerencsém, ő megfelelt az elvárásaimnak csakúgy, mint Vadász Zsolt és Vadász Dániel. Győrben a fiatal, jóképű grófot Homonnay Zsolt személyesítette meg. A kérdés már csak az, hogy Budapesten miért nem neki jutott ez a szerep? Hangja, megjelenése pont olyan, amilyennek kislány koromban elképzeltem a bonvivánokat. Zsolttól egyáltalán nem idegen az operett műfaja. A Thália Színházban nagy sikerrel fut a Csókos asszony, melyben Dolhai Attilával felváltva játsszák Dorozsmai Pista szerepét.

Az igazi magyaros dallamokra mind a három helyszínen kitűnő táncosok ropták. A tánc- és balettkar Szegeden még harminc, 3 és 12 év közötti ifjú néptáncossal egészült ki, akik még színesebbé teszik az előadást. De ahogy a hollywood-i producerek mondják: „végy pár gyereket, vagy kutyát, és a siker garantált”, ez a színházi világra is igaz lehet, még akkor is, ha csak részsikerként lehet elkönyvelni.

A Marica grófnő a magyar történelem egyik legkritikusabb időszakában, 1917 nyarán játszódik, egy évvel az I. Világháború vége, három évvel a trianoni békeszerződés aláírása előtt. A német nyelven íródott librettó eredetileg nem sokban utal minderre, ám tény, hogy a darab elkészültekor, 1924-ben a cselekmény helyszíne, vagyis Kolozsvár is Romániához tartozik már.

Kicsit beszéljünk a történetéről is, hogy aki most kapott hozzá kedvet, felkészültebb legyen. Egy Kolozsvárhoz közel eső erdélyi birtokon vállalt álnéven gazdatiszti állást Tasziló gróf, a tönkrement fiatal mágnás. Van egy kishúga, aki nem tud a család vagyoni összeomlásáról semmit. Tasziló meg is akarja tartani boldog tudatlanságában, és tiszttartói fizetéséből akar húgának hozományt megtakarítani. Az erdélyi birtok a híresen szép Marica grófkisasszonyé, aki nagy társasággal éppen ellátogat a kastélyba. Marica unja a hozományvadászokat, és hogy szabaduljon tőlük, kitalált magának egy képzeletbeli vőlegényt, báró Zsupán Kálmán személyében. Csakhogy nem számít rá, hogy Zsupán felbukkan a birtokon, és Maricát követeli, ha már a menyasszonya. Mindez persze csak színjáték, amit a tiszttartó és az író barátja „rendez”. Hogy a bonyodalmak után ki kit vesz el, az már maradjon meglepetés, azoknak, akik még nem találkoztak a történettel.

Ez a könnyednek ítélt műfaj, több szállal nyúlik vissza a valóság felé, képes a meséből életszerető érzéseket kiváltani. A szerelem mámorát mutatja és adja nekünk. Tasziló meg nem hiába vágyódik a pesti nők után („Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket”), bár most ott voltak. Az Operettszínházban már megszoktam, hogy még a lépcsőn is ülnek az emberek a musical előadások alatt (operettnél ritkábban), a Győri Nemzeti Színházban párnákat osztogattak a lépcsőn ülő nézőknek. Teltház, siker és egy megérdemelt állótaps vasárnap délután, amin talán még maguk a szereplők is meglepődtek.