És jó is a várostól távoli lét, ahol jó az ártatlan tudatlanság is:

„vezesd a népet vissza
a csomóíráshoz
éljenek azzal”

Aztán Szilágyi Ákos még arról is beszélt, hogy milyen szép is volt nagycsaládban felnőni, míg ma már az egyke gyerekes családmodell a meghatározó, sőt, mások szerint már van egyszemélyes „család” is, ami aztán végképp borzalom. Aztán még arról is folyt a polémia, hogy a mesékben nincs meghatározva a boldogság fogalma, mert hogy az eleve meghatározhatatlan, de érdekes módon mindig királyfiak indulnak a keresésére. „A mesék többségében nem a szegénylegények indulnak el, hanem a királyi sarjak, akiknek mindenük megvan, pénz, hatalom, ígéretes királylányok. Mégis azt mondják, hogy megyek és megkeresek valamit.” Ami ugyi a boldogság, ami meghatározhatatlan, s mivel az, így kár is vele foglalkozni.

Aztán meg még azt is mondták a nagynevű vendégek, hogy a pláza fogyasztásra ösztönző hamis boldogsága elterel minket a közösség boldog érzésétől. Röpke boldogságot ad a vásárlás hamis gyönyöre, mely további vásárlásra ösztönöz, s kikényszeríti belőlünk a még intenzívebb tevékenykedést, hogy még több pénzünk, szent GDP-nk legyen, hogy újból fogyaszthassunk.
Az meg már mindennek a teteje, hogy ketrecben nevelt, tojáskortól a vágáskorig élő állatokkal tömjük magunkat. Fujj, ez embertelen!

Vissza a faluközösségekbe!

Hát ez biza gyönyörű! Csak van egy kis bibi. Először is a faluban élők számtalan kínnal szembesülnek életük során, így nem volt véletlen, hogy nagyobb közösségekbe szerveződtek, hogy minél kisebbre szorítsák a rizikófaktorokat. Pl. egészségügyi, higiénés, termelési, tárolási, és számtalan egyéb társadalmi, szociális, gazdasági indokok mián, nem sorolnám fel mindet, aki élt faluban, az tudja, mire gondolok. A nagycsaládos emberek pedig már csak egyre növekvő létszámukkal is kikényszerítették a városi közösségeket, hiszen az állandó méretű termőterület nem tudott volna eltartani több embert. Márpedig az a csodás, közösségi, ecccerű falusi lét fenntartásának korlátai adták a GDP megjelenésének alapját. A számtalan föld nélkül maradt ember is szeretett volna „boldogan élni, míg meg nem hal”, így aztán a termelés racionalizálása, modernizálása létrehozta a „boldogságot”, amire a falusi ember oly nagyon vágyott: hogy gyermekei MIND érvényesülhessenek, senkinek ne kelljen éhezni, ha jön a fagy, ha jön az aszály, ha jön a… És akkor leülhetnek mind a nagy asztal köré és élvezhetik egymás társaságát féktelen boldogságban.

A boldogság állandó, vagy változik?

Na, de ennek ára van ám! Mert nem kell látástól vakulásig robotolni a földeken, hanem jut másra is idő. Végre mindenki megvalósíthatta saját elképzeléseit, kibontakozhatott a családi, közösségi kötöttségekből, korlátokból s megvalósíthatta ÖNMAGÁT. Nem kellett lehajtott fejjel egy közösség érdekei alá vonnia a saját elképzeléseit, hanem ÖNMAGA lehet.

Viszont az ego egy bizonyos határon túli megvalósítása kialakíthat olyan helyzetet, ahol egyedül maradunk. A túlzott vágyak megvalósítása ránk kényszeríthet egy olyan életet, ahol csak a munka és a vágy megteremtéséhez szükséges anyagiak megszerzése lesz a legfontosabb, mert az egonk úgy hiszi, hogy így lesz neki jó. De értelmes ember ezt kialakíthatja úgy is, hogy a hasonlóképpen gondolkozókkal alkot közösséget és ezzel a magánya már meg is szűntethető. Vagyis mindent lehet, de egy elkerülhetetlen: a felelősségünk. Ugyanis mindez a mi szabad döntésünk. Vagyis a robotolás iránya a falut elhagyva megváltozott ugyan, a mértékét azonban a saját igényeink szabják meg.

A legszebb az egészben, hogy senki sem mondhatja azt, hogy ezt a modern, ámde borzalmas kényszeréletet valaki ráerőszakolta, mert az egyén dönt arról, mit tesz, vagy mit nem tesz. Ő dönti el, hogy kidolgozza a belét azért, hogy négy szobás, garázsos, úszómedencés, vízre néző kertes csodapalotája legyen, vagy drága sportautója, vagy sokmilliós búvárfelszerelése, amivel körbemerüli a bolygót, vagy épp ellenkezőleg, hegyet mászik sokmillióért, netán repül, vagy csak könyvtárat csinál a lakásából. Ő hajtja a GDP-t, nem más. A GDP a saját vágyának megteremtéséhez kell és a boldogságát mindenki a saját értékrendjének, szellemi, lelki, anyagi szintjének megfelelően fogalmazza meg. Senkinek nincs joga megmondani a másiknak, hogy neki mi a boldogság, mert mindenkinek, mást jelent.

GDP és a terülj-terülj asztalkám

Ami pedig a GDP és a mesék birodalmát illeti: azért érdekes, hogy ahhoz a királyfinak meg kellett érnie, hogy amikor már mindene megvan, mindent kiélhetett ebben az életben, akkor kezdi el keresni a „boldogságot”. Ugyanis addig neki az volt a boldogság, hogy mindent megtehet, míg a szegénylegénynek meg a boldogságot a mesékben is a sok pénz, arany, terülj-terülj asztalkám jelenti, azaz a létbizonytalanság megszűnését. Olyan fokú szabadságot, ahol nincs korlátozva a léte olyan fenyegető veszélyektől, mint az éhezés, a nélkülözés, nem kell végignéznie a családja széthullását a nyomortól. Tehát a királyfinak könnyű ugrálnia és „új boldogságot” keresnie, könnyű mondania, hogy nem az arany, a terülj-terülj asztalkám, nem a GDP, a mértéktelen fogyasztás a boldogság, mert neki már ez megvan(abba most talán ne menjünk bele, hogy a számtalan nélkülöző munkájának köszönhetően).

Boldogság, gyere haza!

Az persze megint más kérdés, hogy van egyfajta optimális boldogság. A legkisebbik királyfié, akinek anyagi értelemben mindene megvolt, de még hiányzott neki a lelki, szellemi, és jó hozzáállásának köszönhetően elérte. De még az sem az igazi. Az csak az épp aktuális boldogság. Arról meg egyetlen mese sem szól, hogy mennyire éltek boldogan életük végéig, pedig az minden bizonnyal nem rövid ideig tartott. Végül is mindegy, a boldogság egy olyan dolog, ami nagy vonalakban a szeretet fogalmával azonos. Az is megfogalmazhatatlan, mert mindenkinek mást jelent, de van ennek is egy optimális változata. A szeretet ugyanis azt jelenti, amikor úgy szeretünk valakit, valamit, ahogy van. Nem akarjuk megváltoztatni, mert olyannak szeretjük, amilyen. Ha már befolyásoljuk, akkor már bizonyos részleteivel nem vagyunk elégedettek, különben nem befolyásolnánk. Persze ez tökéletes paradoxon, mert ugyebár akit/amit tökéletesen szeretünk, ahhoz nem nyúlhatunk, nem szólhatunk hozzá, nem befolyásolhatjuk, nem terelhetjük semerre, holott minden vágyunk az, hogy ezt megtegyük. Akár csak azzal, hogy átöleljük, szeretgetjük, védelmezzük, óvjuk, segítjük, élvezzük az érzékszerveink mindegyikével a létezését, mert boldogok vagyunk vele. Pedig mindezek befolyásolások. Az ego sajnos önző, a létezésünk óhatatlanul önző, ergo felháborodni azon, hogy az aktuális boldogságunk érdekében másokat befolyásolunk, módosítunk, eltereljük őt a saját elképzeléseitől, akaratától, uram bocsá’ akaratunk alá hajtjuk és saját igényeink szerint „használjuk”, teljesen értelmetlen. Ahhoz ugyanis, hogy erről lemondjunk és igazán, tökéletesen szeressünk a környezetünkben mindent és mindenkit, legelőször a saját egonkról, elképzeléseinkről kellene lemondani. Nem akarok a krisztusi önfeladásról papolni, de valahol ott van a megoldás.

Élni jó!

Persze az meg lehetetlen, hogy éljünk is, meg tökéletesen boldogok legyünk. Ezért nem tudja megfogalmazni senki, mert akkor önmagát kellene feladnia, az meg ugyebár ellentmondana a létezésének. Így aztán lódítunk. Nagyokat, kicsiket, de lódítunk. És élünk, amíg lehet. És keressük a boldogságot, ami így, itt elérhetetlen számunkra, melynek következtében arannyal, terülj-terülj asztalkámmal, GDP-vel pótoljuk mindezt. És fenemód elájulunk, amikor röpke pillanatokra, töredékmásodpercekre tör ránk az önfeladó szeretetként megnyilvánuló boldogság. Aztán összeveszünk egy piszlicsáré dolgon és máris elillan. De legalább élünk…