A debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ átfogó kiállításon idézi fel a szocreál klasszikus időszakának termékeit. A „Mit kell tudni a szocializmusról?” című kiállítás három plusz egy kiállítás közös fedél alatt. „Szocreál” címmel a rövid ötvenes évek (1950-1956) hivatalos festészetének történetét dolgozzák fel, a „Hétköznapi kommunizmus” –t több száz korabeli sajtófotó, plakát, irodalmi alkotás és zenemű mutatja be, avagy hogy folytak a mindennapok Magyarországon 1949 és 1956 között. A „Szocart” a Szovjetunió pártállami visszásságait mutatja be jó adag iróniával. Ez a kiállítás egyébként ez első átfogó, a szoc-art irányzat legfontosabb munkáit bemutató kiállítás lesz Magyarországon.

A Debreceni MODEM lefújja végre a port az ötvenes évek sokat vitatott művészetéről. A Kádár-kor óvatosabb művészetcsinálói igyekeztek elfelejteni vakbuzgó elődjeiket, a neoavantgárd pedig ügyet se vetett a hivatalos irányzatokra. Az egy-két elszórt, korábbi, szűk körű próbálkozás után a debreceni MODEM vállalta magára a feladatot, hogy megrendezze a szocreál képzőművészet első nagy történeti seregszemléjét, lefújva a port az ötvenes évek rég elfeledett műalkotásairól.



Az utókor ítéletére vár a bölcs nagypapai pózban mosolygó Rákosi, a büszkén feszítő vas-Sztálin, és persze a munka hevében széles mosollyal szántó-vető dolgozók boldog szocializmus építő tömege. A vászonról kiránduló úttörők, kéknyakkendős kisdobosok merevednek plakátszerű idillbe.

Szocreál

Az utca embere számára a szocialista realizmus fogalma ma még kevésbé körülhatárolt. Sokan a szocreált a panelházakkal és a monumentális köztéri munkákkal azonosítják. Pedig a házgyári építészet sokkal többet köszönhetett a Bauhausnak, mint a szovjet kommunizmusnak, a hatvanas-hetvenes évek jellegzetes domborművei, mozaikjai és szobrai pedig sokszor éppen az avantgárd izmusokból merítettek.

Az ötvenes évek magyar szocreálja viszont a szovjet szocialista realizmusnak volt hűséges másolata. 1949-ben, a hatalomátvétel után a magyar kommunisták nekikezdtek a kultúra átalakításának: megszüntették a korábbi művészcsoportokat és felépítették a hivatalos művészet nagy gépezetét. Az 1950-es első szocreál országos kiállításon már a szovjet típusú műalkotások hűséges variánsaival jelentkeztek a magyar alkotók.

Hat éven át uralkodott a kökemény szocreál: a precízen realista stílus és a kendőzetlenül ideologikus tartalom. Az anyagi jólét és a politikai ellehetetlenítés eszközeivel operáló kultúrpolitika összekovácsolta a művésztársadalmat. Az évente megrendezett nagy nemzeti seregszemlékre és a pénzes állami megrendelésekre százszámra készültek a realista stílusú, zsánerszerű propagandamunkák, az úgynevezett „tematikus festmények”.



A hivatalos művészek megfestették a kitüntetett sztahanovisták portréját, a teljhatalmú pártvezérek „ikonjait”, a propagandavalóság idilli dolgozóit munka közben és az ideológusok által megrostált haladó hagyományok kiemelkedő pillanatait. Sztálin 1953-as halála alig befolyásolta a képzőművészetet, csak az 1956-os forradalom után került le a tematikus szocreál a napirendről.

Hétköznapi kommunizmus

A tárlaton többnyire a kommunista sikerpropaganda termékei kerülnek a közönség elé, ám a propaganda túlzásai, hazugságai és abszurditásai is lelepleződnek. Az eltelt évtizedek politikai-gazdasági-társadalmi változásai miatt sokszor mosolyogtató az élmény. Ám a mosolyon túl láthatóvá válik a korszak megannyi keserűsége, kínja, tragédiája is.

Az ötvenes évek sikerpropagandájának nél¬külözhetetlen része volt a sajtófotó. A kiállítás alapja az MTI Fotó elődszervezeteként működő Magyar Fotó hatalmas archív anyagából készült válogatás. A képek egyik kedvelt témája a munkahely, amely a közösségi élet színtere is egyben, s ahol a politika iránti lojalitás nap mint nap megmérettetett.

Gyakori volt az életszínvonal töretlen emelkedését jelző fogyasztási, öltözködési szokások dokumentálása. A sztálinista diktatúra természetesen megteremtette saját kulturális elvárásrendszerét, amelyet aztán nagy agitatív erővel igyekezett egyeduralkodóvá tenni. A sajtófotók emiatt rendre a hatalom által megfogalmazott toposzokat kellett, hogy megjelenítsék (szocialista életképek, hétköznapi hősök, vezérportrék stb.).

Látható lesz még számos korabeli plakát, hallhatóak lesznek a legnépszerűbb mozgalmi dalok, de megjelenik a szépirodalom is (nemcsak olvasható, hanem hangzó anyagok formájában is). Szemünk előtt peregnek majd le az archív filmhíradók és több - évtizedek óta nem vetített – játékfilm,melyek segítségével megidézhetjük a Rákosi-rendszer szellemi-politikai klímáját.

A kommunizmus, mint hülyeség

A szoc-art nem tesz mást, mint megmutatja a Szovjetunióban uralkodó államilag eröltetett kultúrpolitika visszáságait. Célja nevettetni, nem elborzasztani. Így jelenik meg a tragédia ellentéteként a komédia, a pátosz párjaként pedig az irónia.

A szoc-art fő ismérve a szocialista realizmus heroikus patetizmusával szemben a metsző humor lett, mely széles körben befogadhatóvá és könnyen fogyaszthatóvá teszi a műveket. Nemzeti bálványok sérthetetlensége foszlik így köddé, szimbólumoknak és a deformált valóságnak támad a szarkazmus kétélű fegyverével. Vlagyimir Iljics és a munkás kolhoznyica kéz a kézben, felszabadultan sétál Miki egérrel. A bolsevik ideológia toposzai az imperialista ikonnal egyazon műben. Ebben a kontextusban új olvasatot kap a vörös csillag, a sarló és kalapács emblematizmusa is.

Képregény, karikatúra és diafilm

A magyar képregény, ahogy a korban szinte minden művészi megnyilvánulási forma nagyon hamar a propaganda-gépezet céljaira lett átfazonírozva. Az ötvenes évek így különösen termékeny időszakává vált a hazai képregénykészítésnek. Az akkori művek grafikai színvonala vetekedett a világhírű nyugat-európai és amerikai munkákkal. A műfaj egyik kísérőjelensége lett a diafilmek készítése, amelyekből szintén bemutatjuk a legizgalmasabb darabokat. A debreceni kiállítás első ízben vállalkozik arra, hogy átfogó képet adjon a szocializmus magyar karikatúra- és képregénytípusairól.

Információk:
www.modemart.hu