Például itt van ez a 137-es busz. Az óbudai táborhegyen cirkál fel meg le viszonylag rendszeresen. Most azonban útfelújítás miatt ideiglenesen más útvonalon jár. Azt azonban a buszvezetőn kívül nem sokan tudják milyenen. Az utasok végképp. Van megálló, ahol megáll, van, ami mellett elhúz, de hogy milyen rendszerben arra még nem sikerült releváns matematikai képletet felírni.

Aki szeretne lejutni a hegyről, az vagy sétál, vagy megpróbálja elkapni, lestoppolni a buszt. Míg a központnak fogalma sincs a valóságról, addig a sofőrök, különleges érzékenységről tanúságot téve észlelik a zavartságot az utazóközönség szívében, és ott állnak meg ahol igény van rá, a megálló tábla meg kit érdekel. Akadt rá példa, hogy a láthatóan busz nélkül gyalogló – de a felszállást semmilyen formában nem jelző – delikvenst kedvesen felvette a jármű. Tulajdonképpen valahogy működik a rendszer.

És ez az egész olyan, mint a jelenlegi kormányzás. Van egy központi rendszer, mely tessék-lássék működik, de valójában kiszámíthatatlanul tevékenykedik elefántcsonttornyában. Ilyenkor pedig jönnek az alulról jövő kezdeményezések. Például jön a népszavazás mindenről. Voksolás vizitdíjról, tandíjról, csepeli szavazás a sportpálya kisajátításról, vagy Egerben a kórházról. Felrémlik Monok, Ivád, Sárospatak és Kerepes képe a szociális segély munkához kötéséről. És akkor még nem is beszéltünk a Magyar Gárda felbukkanásáról, a tanárok megveréséről.

Mert ezek kérem tünetek, nem pedig maga a betegség. Próbálgatjuk kezelni valahogy, kevés sikerrel. Mert jön az ombudsman, hogy ez nem jó így, mert a szociális segélyből élők bűnbakok lesznek, jön a minisztérium, hogy a tanár a felelős, mikor megveri a gyerek, vagy hogy ne szavazzon a nép, mert azt a parlamenten/önkormányzaton belül kellene elintézni. Na, kérem, ez a butaság.

Mert nem a tüneteket kell kezelni. A kiváltó okot kell megkeresni, és megszüntetni. Mikor azon gondolkodunk, hogy megengedhető-e a Gárda vagy nem, szabad-e a szociális segélyt munkához kötni, vagy a nép döntsön-e a magánbiztosítókról, akkor valójában csak az időnket pazaroljuk: hajcihő az egész. Témák, melyeken csámcsogni, meg böfögni lehet. Pedig valójában meg kellene látnunk, mi húzódik ezek mögött?

A választ társadalomtudósok, politológusok és ilyen-olyan szakemberek nyilván órákig ecsetelhetnék. Valószínűleg igazuk is lenne sok mindenben. De akár le is redukálhatjuk az érthetőség szintjére: nincs megfelelő kormányzás. Egyszerű ez, mint az ágyúgolyó. És itt most senki ne várjon kommunistázást, populistázást, nácizást vagy hasonlókat. Nem pártalapú kérdés ez. Annál inkább a hatalmi elit egységes leordítása. Mert míg ott fent a felhők között megy a huza meg a vona, itt lent a pici pocsolyában gyűlik a gané.

Emlékezzünk Hitler hatalomra jutására. Mi is történt akkor? Gazdasági világválság okozta óriási szegénység. Ez pedig elvezetett a bűnbakkeresésig, a szélsőséges nézetek össztársadalmi elfogadottságáig. Jött is a Nagy Megmentő Vezér, sört osztott és népszerű lett, majd létrehozta a Sturmabtailungot (az SA-t) és rendet tett. De aztán tudjuk, mi lett a vége. Magyarországon nem lesz nácizmus, ne ijedjünk meg. Mégis a hatalom ilyen fokú gyengesége és rendetlensége kétfajta reakciót válhat ki a társadalmi (civil, vagy párt) szervezetekből.

Az egyik - ahogy Németországban is anno - a vágy egy erős, határozott, központosított hatalomra. Új alkotmányra, egy erős vezetőre. Ez lehet egy karizmatikus miniszterelnök, vagy egy kiterjesztett jogkörű államfő, de akár király is. Úgy tűnik, ezekre az opciókra az utóbbi időben történtek is törekvések – igaz, még csak bekiabálások szintjén. (Bizony kérem, vannak szervezetek, akiknél felmerült a királyság gondolata.)

A másik válasz a civil szféra erőteljes beleszólása a hatalomba, azaz az ország vezetését a választott politikusok kezéből félig-meddig áttenni a „civilek” kezébe. Ennek eszközei sokrétűek. Lehet egy pártonkívüli szakértői kormány, sűrűn rendezett országos avagy éppen helyi népszavazás. Ebben az esetben - hogy működjön is a rendszer - nagyon széles társadalmi konszenzusokat kell kötni. A mai Magyarországon erre a lehetőségre is találunk erőfeszítéseket.

Egyik út sem igazán csábító. De akkor mi lesz? Nem tudjuk. Az előrehozott választás talán megoldhatná a problémát. Igaz, aki hatalomra kerülne, annak olyan mérvű toleranciára lenne szüksége, olyan, eddig a magyar történelemben szinte példátlan összefogást kellene megvalósítania a különböző társadalmi és gazdasági csoportosulások között, melyre jelenleg nem látszik képesnek senki. A politikai közélet kipurgálása nélkül úgy tűnik ez elképzelhetetlen.

Addig is mi, kispolgárok élünk, ahogy tudunk. És ahogy a 137-es busznál is működik, összekacsintunk a buszvezetővel, meg a többi sorstárssal, és megszervezzük magunknak az életet, ha már az általunk fizetett főnökség nem képes rá.