Ösztöndíjas művész kiállítása

Az alkotó a feketeruhás asszonyok, a "muszlimák" világának bemutatásával rávilágít: nemcsak a sivatagi "gyámrendszernek", hanem az európai gondolkodásmódnak is nyitottabbá kellene válnia.

A Sivatagtemplom címen Bérczi Zsófiának 2007-ben, az egyiptomi sivatagban készített fotósorozata tetőtől-talpig fekete lepelbe burkolt asszonyokat mutat be - messziről és hátulról fényképezve, amint a helyenként beomlott tetőzetű szűk sikátorokban lépdelnek avagy a homoktengerben árválkodó anyag-kápolnájukhoz közelednek, majd annak udvarában keringenek csoportosan. Ám leginkább az döbbenti meg az európai tárlatlátogatót, amikor olyan képpel találkozik, amelyen - ritka kivételként - velünk szemben ülnek ugyanezek a nők a sziklakövek között. Az arcukat ugyanis ekkor sem láthatjuk, mert azt a kötelező maszk fedi, csak a szűk szemrésen engedve pillantást a külvilágra…

- Miért választ ilyen témát egy magyar fotós, aki történetesen maga is nő?

- Fotósorozatom elkészítésében főleg két vizuális vonatkozás foglalkoztatott. Elsőként maga a színhely ragadott meg, a különleges táj és a romladozó vályogépületek, egészen távol a civilizált világtól. Másrészt az ortodox muszlim vallású asszonyok külső megjelenése, illetve ezzel szoros összefüggésben sajátos gondolkodásmódjuk érdekelt. Festői aspektusból viszont az iszlám világban olyannyira jellegzetes fekete leplek és a homogén, homokszínű környezet frappáns kontrasztja foglalkoztatott, a szélsőséges természeti adottságok közepette valamint az emberi kéz formálta környezetben - kaptuk a választ Bérczi Zsófiától.

- Nem lehetett egyszerű feladat ott fényképezni...

- Az oázis fellegvárának lakói azok a fekete asszonyok, akik az én szememben
szentek és lázadók is egyben. A hagyományos iszlám viselet az első szent fal, amelyik védelmezi őket, aztán életterük, az elhagyott romvárosok épületei, ahol tágabb értelemben maga a sivatag nyújt nekik védelmet a maga átjárhatatlanságával, s hatalmas távolságaival. Napi munkájuk végzése közben, de pihenésük idején sem volt könnyű közelebb férkőzni hozzájuk, hiszen a jellegzetes köpeny teljesen eltakarja a testüket, arcukat pedig maszk védi az idegen tekintetektől. Fotografálás közben én a magam részéről mindvégig úgy éreztem, hogy sorozatom készítésével nemcsak nem mondok ellent tipikus mentalitásuknak, hanem tiszteletben tartom hitüket, sőt, a magam módján még támogatom is jellegzetesen keleti kultúrájukat. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor - ennek ellenére - az oázisokban élő, konzervatív gondolkodású férfiak kifogásolták, sőt: kimondottan nehezményezték, hogy nőket kívánok megörökíteni - kizárólag önmagukban, hagyományos "gyámjaik", vagyis a férfiak nélkül. Ekkor értettem meg, hogy tárgyilagosnak vélt felvételeim ebben a tradicionális környezetben már puszta létükkel is lázíthatnak, mert nem felelnek meg a helyi lakosság mai életkörülményeinek és gondolkodásmódjának, az itteni előzetes elvárásoknak. Én öntudatlanul is olyan szabadságot álmodtam az iszlám nők - az úgynevezett "muszlimák" - számára, amely még sokuknak nem adatik meg egyelőre.

- Hogyan válogatta össze a témát felölelő fotókiállításának anyagát?

- A fényképek tulajdonképp négy nagy csoportba sorolhatók, amelyek a női lélek belső szabadságához vezető út négy legfőbb állomását jelenítik meg. Az elfogadó hétköznapok mai valóságából indulok ki az első fejezetben, aztán következik az ébredő vágy és az ennek nyomán érlelődő lázadás rögzítése, majd a felszabadult, megnyílt és aztán ismét megyugodott lélek stációit igyekeztem dokumentálni, végül az elindulást a magányos belső úton az igazi forrás felé. Fotóimmal lényegében kétféle változás lehetőségére szeretném felhívni a kiállítás látogatóinak figyelmét. Az egyik a női-férfi egyenjogúság számomra már természetesnek tűnő igénye: szeretném, ha fokozatosan enyhülne a "gyámság" hagyománya ezeken a nyugati civilizációtól távol eső tájakon. A másik viszont a maga módján szintén beszűkült nyugati kultúrkör meglehetősen egyoldalú mentalitását érinti: szeretném, ha a mi, mindinkább materiális alapállású világunk valamelyest megnyílna a metafizikus szemléletmód számára, az egyéni önmegvalósítás hajszolása helyett a kollektivitásba olvadó út keresése felé.