Horváth Ádám igazi televíziós személyiség, hiszen háromezer-kétszáz rendezés fűződik a nevéhez, köztük száznál több tévéjáték, amelyből csak egynek-egynek számítjuk a Szomszédok tizenhárom évet megélt és az Életképek immáron ötödik éve folyó sorozatát. Negyven éve a tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. A Művészetek Palotájában főtanácsadó. A Magyar Televízióban 1957-től dolgozik, 1967-től vezető rendező, 1994 és 1995 között az MTV elnöke, utána főrendezője. Kitüntetései: Kossuth-díj, a Magyar Köztársaság középkeresztje, Balázs Béla és az Erkel Ferenc-díj, Érdemes és Kiváló Művész, aki 1990-ben a tévékritikusok életműdíját is megkapta.

Az évtizedek múlása nem sok nyomot hagyott a megjelenésén: ma is fekete a haja, akárcsak öltözékének a színe, s még villanó szeme is fekete. Napi tíz-tizenkét órát dolgozik, most főként a sorozatok darabjain.

Két teleregényét kortörténetnek tartja. A szappanoperáktól mindkét sorozatot élesen megkülönbözteti az érzékeny társadalomrajz és az alakok lélektani kidolgozottsága, s a színészek hiteles alakítása.

- A Szomszédokban először hat adásra kértek fel, aztán háromszázharminckettő készült belőle. Az Életképekből most írom a kilencvenegyedik forgatókönyvet. Kiszámoltam, hogy négy és fél évet töltöttem írással az életemből - állítja Horváth Ádám.

- Mindig azonos stábbal dolgozik?

- Nagyrészt igen, a rendezőasszisztens és az operatőr többnyire ugyanaz. Egy szemvillanásból is értjük egymást. A színészek is sokat segítenek. Nem csinálok a szövegből hiúsági kérdést. Ha úgy gondolják, más szavak illenek hozzájuk, akkor változtatnak. Büszke vagyok arra, hogy az Életképekben csak kitűnő színészek szerepelnek, és örömmel vállalják a munkát. Jön Garas Dezső és jön Kulka János. Ebből nem engedek, és ők jönnek akkor is, ha tele vannak a napjaik előadással. Ott vannak felkészülten ezeken a felvételeken.

- A színház mindig is közel állt önhöz. Legutóbb a Pesti Színházban Esterházy Péter darabja, a Rubens és a nemeuklidészi asszonyok televíziós felvételét "vezényelte".

- Még 2007 decemberében keresett meg a Vígszínház, hogy a nyolc évvel ezelőtt bemutatott Sok hűhó semmiért című előadást újból előveszik. Azt mondták, felvételt kellene készíteni. Kaszás Attila szerepét Kamarás Iván vette át, játszott még benne Kállai Ferenc, ami igazi szenzáció - és Avar István, a megbetegedett Rajhona Ádám helyett. Nehéz körülmények között, egy régi dvd, egy szövegkönyv birtokában próba nélkül kellett akkor felvenni az előadást, de sikerült. E munkához még az is köt, hogy a Vígszínházban az alapítványom, a Molnár Ferenc Alapítvány (Horváth Ádám Molnár Ferenc unokája. A szerk.) fizeti a magyar szerző színháznak írt darabjának a honoráriumát. Ebben az évben szerencsénk volt Esterházy Péterrel. Az előadás nagyszerű, remélem, sokan látják majd a Pesti Színházban, a televízió pedig ősszel vetíti.

- Lesz folytatása a televíziós színházi közvetítéseknek?

- Szeretném, ha lenne, de - bár örökös tagja lettem az MTV-nek -, már nem vagyok televíziós. Ha el akarom mondani a véleményemet, akkor meghallgatják, de nem foglalkozom a tévé belügyeivel. A tévé etikai bizottságának elnökének megmaradtam, ám ez nem különösen kellemes foglalkozás. Kivizsgáljuk azokat az ügyeket, amelyeknél felmerülhetett, hogy megszegték a műsorkészítés szabályait.

- Negyven éve tanít a főiskolán, azaz most már az egyetemen...

- Heti nyolc órát. Ez fölötte van az egyetemi tanári penzumnak és nekem, professzor emeritusként nem is kellene tanítanom. De szeretem ezt a munkát is, s a mostani televíziós alkotók - műsorkészítők, műsorvezetők, riporterek - jelentős része a növendékem volt. De tanítottam én televíziózásra Ascher Tamást és Székely Gábort is. Ez alatt a negyven év alatt több generáció nőtt fel. Van, akinek Ádám vagyok, van akinek tanár úr, és van akinek rendező úr. Sokat köszönhetek ennek a megbizatásomnak, segít abban, hogy ne foglalkozzak tévés belügyekkel. Négy-öt évig dolgozom egy-egy évfolyammal, s persze közben ennyivel öregebb leszek. Aztán jönnek a fiatalok, a tizenkilenc-húsz évesek, akikkel újra meg kell találnom a közös hangot, s a mindegyre növekvő korkülönbséget pedagógiai és pszichológiai eszközökkel kell áthidalnom. Ők úgy gondolják, hogy tanulnak tőlem és én is úgy gondolom, hogy tanulok tőlük, új viselkedésformát, új látásmódot. Szerencsére, jó fizikai kondícióban vagyok, s remélem, a szellemi frissességem is meg tudom őrizni, hogy dolgozhassak, taníthassak.