Leonard Cohen egy kicsit itt járt

Nem hiába mondta Philip Glass, az amerikai kortárs zene nagy alakja, hogy ő és Cohen rokon lelkek, egyívásúak kulturális identitásban, spirituális útkeresésben, de még abban is - ezt már nem hangsúlyozta külön - hogy mindketten imádják a női nemet, de nem állhatatosságukról híresültek el. Ugyancsak egymásra rímel a két művész azon tulajdonsága, hogy halk szóval, látszólag visszafogott érzelmi skálával képesek nagyon mélyre hatolni, nagyon magasra törni, és rengeteg feszültséget összesűríteni. Két ilyen alkotó találkozásából csakis nagyszerű mű, szépséggel, drámaisággal, bölcsességgel, izgalommal és megnyugvással teli előadás születhet. Glass ezt hozta el Budapestre vele együtt nyolctagú együttesével, és négy különleges hangú énekessel, akik szólóban, duóban, trióban és kvartettben egyaránt hűen tolmácsolták ezt a jobb híján "minimalistának" nevezett zenét, amely Cohen valóságos és belső utazásait írta körül.

A legnagyobb élményt talán a fekete bőrű, basszbaritonként bekonferált, de rendkívül hajlékony hangú Daniel Keeling nyújtotta a vokalisták közül, de kitűnő volt a kicsit Marianne Faithfullra emlékeztető, Brecht-színésznőként ismert Tara Hugo is. A "narrátor" szerepét pedig a kivetített Cohen-alkotások töltötték be, amelyeket a költő nemegyszer verssorokkal, apró naplójegyzetekkel firkált össze: az egész olyan lett így, mint egyfajta zenés tárlatvezetés, bebizonyítva egyúttal, hogy Leonard Cohen nem egy azon énekesek közül, akik "ráérő idejükben rajzolgatnak", hanem szuverén, egyéni látásmódú képzőművész. Különösen önarcképei és erotikus vázlatai illettek remekül a zenéhez.

A másfél órás előadás muzsikájában elegáns mértékletességgel keveredtek a Philip Glassra oly jellemző "hangspirálok", már-már kuplékat idéző dalokkal, siratókkal és szerenádokkal, miközben elő-előbukkantak azok a szintén "glass-os" meditatív hangok, amelyek ezúttal Cohen buddhista kolostorban eltöltött éveit idézték fel. A legerősebb pillanatokhoz tartoztak azok a rövid, nem annyira bravúros, mint inkább szigorú tömörséggel felépített hangszerszólók, amelyeket Gloria Justen hegedűs, Wendy Sutter csellós, vagy Andrew Sterman szaxofonos adott elő. Ilyenkor megállt a levegő és mégis vibrált valahol.

A Művészetek Palotájának közönsége inkább tisztelettudó, mint tomboló tapssal köszöntötte Philip Glasst és együttesét, de ez a mértéktartás végül is illett az előadás hangulatához.