Az ember gondolataiba merülve, békésen libeg le a Moszkva téri mozgólépcsőn, miközben a fentről hullámzó péksütemény-illat maradványait próbálja beazonosítani, ami ha sikerül, szintén valamiféle megnyugvást ad az embernek. Már éppen a Tocsik-per hosszúságú lépcső aljához érkezvén a tömegből való tovalibbenésre készül az ember, mikor egy női pankrátor ugrik elénk, mintegy végleg kioltva a mozgó csodáról a földre tóduló tömeg utolsó, kis pislákoló esélyét is az elakadásmentes tovahaladásra. Az idilli utazás sosemvolt álomképe már messze jár, helyette viszont egy emberes adag adrenalin lökődik az agyba, s a szörnyre nézve önkéntelenül is a legendás Sigfrid jut az ember eszébe, mégpedig hogy miként győzte le azt a rusnya, tűzokádó sárkányt. S az ember már nyúlna a sosemvolt kardjához – hacsak nem valamiféle ősi, magyar hagyományőrző harcosklub tagjai vagyunk, kiknek szent meggyőződése, hogy a kardot, bárdot, meg egyéb hitelesített sárkányölő eszközöket tömegközlekedéssel kell szállítani és néha megszurkálni másokat, mert akkor valóban lehet valami életmentő eszköz a derekunkra csatolva – szóval nyúlnánk a kardhoz, de a bestia gyorsabb, mint gondoljuk. Szem nem villan, s már le is csap: megragadja az embert és nem ereszti – innen már soha nem menekülünk, a fenevad megérezte, hogy félünk. Nem, nem marad más, mint a küzdelem, neki kell menni… nem, ez minimum öngyilkosság, hisz legalább háromszor akkora, mi lesz hát velünk?

Lehet, hogy utolsó pillantásom ez, amivel végigmérem a monstrumot, de jobb úgy általában tisztában lenni azzal a mérges izével, amivel megküzdünk itt, a Moszkván, az ifjúság jelképén, ami most a sötét és véres középkort idézi. De mi ez, nini, ennek a kolosszusnak valami karszalagja van, mi az, hogy BKV, meg hogy Jegyellenőr, hát mégiscsak ember ez, akivel tusakodni készülünk, vagy csak a metró különbejáratú hétfejű sárkánykígyója rejti el a maradék hat fejét egy eledelévé vált szerencsétlen ellenőr megmaradt ruhájában?

Miután konstatáltuk, exponáltuk, meg intravertáltuk, hogy mégiscsak embernek kell lennie, mert mozog a szája – persze ez még önmagában nem elegendő bizonyíték, hiszen lehet, hogy csak táplálkozni akar (ezen a ponton végleg kiver a víz) –, szóval mozog a szája és valami nyöszörgésfélét is hallok, mintha valahol a távolban, alig halhatóan szólna a „Jég dupla wiskeyvel” a smirglihangú művész megszokott, rekedtes hangján. De nem, ez a BKV őrnek álcázott monumentális emberobjektum egyik részéből jön – magát az objektumot egyébként egyszerű bemérni: mindenhol van, de főleg előttünk, oly lomhán és méltóságteljesen terül szét előttünk, mint Pest a Várból nézve, s legalább olyan büdös is. Zsíros haja meg-megcsillan a minimális metrós világításban, ekkor esik le, hogy ez tiszta Kontroll, csak Badár helyett egy a szereplőválogatáson a Sex Pistols punkegyüttes legigénytelenebb tagjának nézett művésznő közreműködésével. Rögtön meg is enyhül a bérletfelmutogatástól kikérgesedett szívem, s azzal biztatom magam, tehetek végre valamit én is a sok bliccelő, komisz antibékávista által nyomorba döntött egyén javára, ha együttműködöm és felmutatom neki a két nappal ezelőtt vásárolt csili-vili kis bérletemet.

A legkritikusabb ponthoz érkezem ekkor rövidke kis kalandomban – mely egyben a tömegközlekedési vállalatokkal valók közül a legkellemetlenebb is. A közben körénk gyűlt többi ellenőr – na, ők is külön sorozatsztárok lehetnének egyenként, annyira karakteresek és egyediek: egyikük például megszólalásig hasonlít Danny de Vitora, csak nem olyan magas, a másik meg kiköpött Törpokos – de tényleg, én nem tudom, hogy mitől kék az arca, de nem gyengén az. És egyre csak közelednek… Nekem még soha nem volt halálfélelmem, és nem hittem, hogy a piros metró vonalán ér utol egyszer. Mindenesetre szorosan körülvesznek, a kicsi védi az utolsó menekülési útvonalat is, a nagy meg árgus szemekkel figyeli a zsebemet, mintha a benne matató kezemmel itt a piros, hol a pirost vezényelnék és felmerülne a „kerületileg nem elfogadott” csalás esete. „Mussa’ a ’gyét ’letét” – köszörüli hangját és fenyegetően kiveszi a zsebéből a büntetőblokkot, s mutatja, mintegy előrevetítve a történéseket, ha zsebeim átkutatása nem jár sikerrel. Pedig nem jár, mondhatnánk úgy is, hogy a menekülésre tett kísérleteim mind kudarcot vallanak, amikor megjön a csoda; táskám eldugott zsebében ráakadok az érvényes bérletre, ki is kapom rögtön, és napkitörésszerű ragyogással mutatom nekik. Az ellenőrtrojka azonban egy emberként hökken vissza, mintha legalább húszasfokozatú radioaktív plutóniumcsővel próbálnám őket a pokol fenekére küldeni – hiába, ez a szakma bizony elég stresszes, meg amúgy is jobb félni, mint a garázda bliccelők áldozatául válni –, s csak szép lassan nyugodnak bele, hogy a bérlet jó és szabályos és rendben van.

A legkisebb arcán még némi csalódottságot is látok, hát ilyen ez a szakma, nem mentes a kudarcoktól sem…