Még mindig nem török történelemtanári babérokra, ezért kicsit oldalágról közelíteném meg a nagy francia forradalom kezdetének évfordulóját. Ezen a napon mindig hangsúlyosabban látom azt a szakadékot, ami az Emberi és polgári jogok nyilatkozata, a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség hangzatos jelszavai, és a jakobinus terror között terpeszkedik. Pedig ugyanannak a „történelmi pillanatnak” a gyermekei. Persze a másik gyakori július 14-ei gondolatom, hogy miként lehet az, hogy még mindig a Marseillaise, a zsarnokság elleni csatába hívó dal az ország himnusza. (Annak ellenére, hogy kifejezetten jó „nótának” tartom”)

De hagyjuk is a XVIII. század végét, erkölcsi kérdésekben Franciaország jelene sem szűkölködik, a rock hullámain sem. A következő történet főszereplője a francia forradalomhoz hasonlóan rendelkezik pozitívan és lesújtóan értékelhető momentumokkal az életében.

Talán sokan hallottak Magyarországon a Noir Désir nevet viselő csapatról. Sajnos, elég sokan csak egy tragikus esemény kapcsán ismerték meg őket. 2003 nyarán a zenekar énekese, Bertrand Cantat brutálisan bántalmazta barátnőjét (Marie Trintignant), aki pár nappal később belehalt sérüléseibe. Nem szeretnék moralizálni a történet ezen részén, hiszen magárért beszél. Ami sokkal ellentmondásosabb, az a zenei utóélete a tragédiának.

A Noir Désir ugyanis előtte Franciaország egyik legnépszerűbb rockzenekara volt, és nemcsak muzsikájuk miatt, híresek voltak politikai szerepvállalásuk okán is. Marie Tringitignant halála után „kegyvesztettek” lettek, sajnos sok esetben, illetve helyen a zenéjük is. Ez pedig nagy kár. Nem arról van szó, hogy másként értékelném azt, ami a szerelmespár veszekedése alatt (után) történt. De a Noir Désir jó. Nemcsak Bertrand Cantat miatt az, és ilyen szempontból nem számít, hogy az énekes milyen ember, nem(csak) ettől lesz értékes a zenéje. Nem őt szeretném felmenteni, a zenéjét kívánom rehabilitálni. Éppen ezért a franciák nemzeti ünnepén egy Noir Désir számot nézhettek és hallgathattok meg. Nem a melankolikus, legtöbbek által ismert „Le vent nous portera”-t (a magyar közönség a Kistehén tánczenekar tolmácsolásában hallhatta, a Kalandorok című filmben), bár ajánlom mindenki figyelmébe, hanem a jöjjön a „L’homme pressé” („Stresszes ember”), még a „régi szép időkből”!

(És még egy utolsó gondolat, a "kihagyhatatlan" magyar vonatkozás: a Noir Désir volt az a rockbanda, amelynek koncertjén elhangzott József Attila „Nem én kiáltok” című verse franciául.)