A múlt héten az MTK-val tartott Törökországba, ahol a Fenerbache vezetői is szívesen látták. Azért a török foci sem ott tart, ahol húsz-harminc éve…

Várszegi Gábor, a csapat tulajdonosa hívott meg, hogy tartsak a delegációval. A fogadtatás fantasztikus volt. Persze nagyon sokat változott a török futball is, hiszen 22 ével ezelőtt kezdtem először a török szövetség kapitányaként ebben az országban, majd fél év után elkerültem a Fenerbachéhoz. Teljesen más volt a futball akkor és teljesen más most.

Például nem sokaknak adatott meg, hogy külföldi klubokban szerepeljenek. Biztosan gondolkodott már azon, milyen lett volna külföldön játszani.

Óriási dolog, hogy a mai fiataloknak már megvan ez a lehetőségük. Nekünk is állt volna a zászló, azaz a lehetőség meg lett volna, de ahhoz el kellett volna hagyni az országot. Ezt hívták hivatalosan disszidálásnak. Rengeteg meghívásunk volt, sok-sok csapat hívott minket többek között jó barátommal együtt, Farkas Jancsival, de valamiért nem vitt rá bennünket a lelkiismeretünk. Pedig kiszámoltuk, hogy anyagilag mennyire megérte volna, mégis csak álom maradt. Tudtuk, hogy ha kimegyünk, lehet, hogy soha nem térhetünk vissza, ezt pedig – talán büszkeségből – nem vállaltuk be.

Amikor pedig később elkezdett edzőként dolgozni, állítólag két másodosztályú csapattal sem engedték feljutni. Mennyire fojtotta meg az a rendszer a sportot és mennyire volt kiváltság futballal foglalkozni?

Azt azért nem mondanám, hogy megfojtották a sportot és a futballt, de tény, hogy annak idején azért nem tudtunk bajnokságot nyerni a Budafokkal, mert nem engedték. Ezt az akkori eszemmel nem igazán tudtam megérteni. Pedig egyszerű volt: nem a Budafoknak kellett NB I-esnek lennie, hanem azt szerették volna, ha a vidéki csapatoknak, például a Szegednek legyen első osztályú csapata. Én még csak-csak megértettem, de azoknak a fiatal játékosoknak, akik minden edzésen és meccsen az NB I-ért hajtottak, nehezebb volt megmagyarázni. Az viszont biztos, hogy akkoriban sok volt a furcsa dolog. De az is igaz, hogy a fizetési morál is más volt, hiszen akkoriban nem tulajdonosok, hanem különböző gyárak, szakszervezetek álltak a csapatok mögött, amelyek garantálták a biztos fizetést.

A rendszerváltás óta viszont tudjuk, semmi sem biztos. Szerepet vállalt például a megbukott 2012-es magyar-horvát közös EB pályázatban. Az eredményhirdetés óta elég sok idő eltelt – most milyen érzésekkel gondol vissza rá?

Mindenki azt szajkózta, hogy mi fogjuk megnyerni, mert milyen jó a szervezésünk meg milyen jó az anyagunk, s milyenek lesznek a stadionok. Számos ország elnökével tárgyaltam, akikkel jó kapcsolatot ápoltam – például a törökökkel, vagy Ciprussal, és mind megígérték, hogy bennünket fognak támogatni. A végén meg nem minket támogattak… Ma már még nyíltabban kijelenthetem: sok disznóság volt a döntés mögött. S lám, most már azon is megy a vita, hogy egyáltalán az ukránok meg tudják-e rendezni a tornát.

Ha rendezőként nem is, de talán résztvevőként számolhatunk válogatottunkkal ezen a tornán, talán épp a holland Erwin Koeman vezetésével.

Én már a kinevezésekor megmondtam, hogy nem hoztam volna külföldi kapitányt, hanem a magyarok közül választottam volna, hiszen van itt elég fiatalabb és idősebb tehetséges szakember. Annak idején például idehozták a magyar származású, de román, egyébként roppant tehetséges szakembert, Jenei Imrét, de ő sem tudott ötről a hatra jutni. Meg persze ott volt Lothar Matthäus, aki remek futballista volt – ez elvitathatatlan –, de edzőként, hát… Volt vele egy kitűnő reklámszakember, aki intézte, hogy kik ellen, hogy lehetne játszani – ezzel mondjuk megmozgatta a nézőket, de eredményt nem tudott felmutatni. Most pedig a szövetség döntése nyomán hozták ezt a holland fiatalembert, majd kiderül, mit tud tenni. De ha már így alakult, mindenkinek segítenie kell őt, hiszen azért jött, hogy a magyar futballért tegyen valamit, s ez jó.

Ha úgy alakul, kit tudna elképzelni a magyar válogatott kispadján?

Majd ha eljön az ideje, történik valamiféle változás, akkor természetesen elmondom a véleményem. De nem én döntök, nem is dönthetnék, de ha majd kérik, én is fogok véleményt mondani, akár neveket is.

Őszig azonban aligha történik változás, így Koemannal kell elkezdeni a 2010-es VB selejtezőit. Svédország, Dánia, Portugália, Albánia és Málta. Na meg persze Magyarország. Netán ebben a sorrendben? Vagy azért van esélyünk?

Akárhogy is nézzük, ma nekünk a reális cél csak a negyedik hely lehet. De a futballban kijöhetnek olyan eredmények, például amikor a magyar válogatott a ’78-as világbajnokság után szétesett, de ’82-re össze tudtunk hozni egy csapatot úgy, hogy már az utolsó, angolok elleni mérkőzés előtt biztos volt a kijutásunk. Persze ha jól összeáll egy alakulat, bizony egy jó kezdéssel jöhetnek hatalmas meglepetések is – bár a második hely kiharcolása akkor sem reális.

1982 viszont már elég régen volt, változnak az idők. Az MLSZ-ben is.

Igen, a szövetségben több megbízatásom is volt az évek során. Egy időben például Kisteleki István elnök személyi tanácsadójaként dolgoztam. Őt egyébként már kis suhanc korától kezdve ismertem, Vasas játékos volt. Egyszóval jó kapcsolatot ápoltunk mindig is. Annak idején pedig eléggé forszíroztam, hogy kerüljön be a ligába, amikor én ott tevékenykedtem még Demján Sándorral. A tanácsadói munka egyébként abból állt, hogy ha az elnök valamiben bizonytalan volt, akkor természetesen segítettem neki a tanácsaimmal. Most pedig az OLLÉ programnál tevékenykedem.

Manapság vállalna még valamilyen vezető szerepet a magyar futballvezetésben?

Voltam én már ligaelnök, de például amikor kértek, hogy másodszorra is kandidáljak, akkor egy elég csúnya támadást ért – had ne mondjam a nevet, hogy kitől… Úgyhogy ha akkor megválasztottak volna, akkor sem vállaltam volna el, elég rossz szájízzel szálltam ki a dologból.