Strasbourg 42 ezer eurós pénzbírságot szabott ki az osztrák államra, melyet a Jehova Tanúi vallási közösségnek kell megfizessenek. Az emberi jogi bíróság döntése azért marasztalta el a sógorokat, mert nem ismerik el jogi személynek a felekezeti vallásközösségként tíz éve létező szervezetet – szól a hír.

Ezzel kapcsolatban eszembe jutott egy ötlet: megalapítom a Papírgalacsint Gyúrók Országos Társaságát (PAGYU), beszervezek úgy húszezer tagot – ennyien biztosan gyúrnának galacsint néhány unalmas hétfő délelőttön, majd állami támogatást kérek a szervezetemre. Évi tízmillióval meg is elégednék. Ezt elkölteném papírgalacsin alapanyagra (10%), meg a saját munkabéremre (60%), esetleg kisebb reklámkampányra (30%).

Ezzel a példával nem a Jehova Tanúit szeretném kicikizni csupán belül motoszkálgat: mi alapján fizet az állam bármely társadalmi szervezetnek pénzt? Az világos, hogy a történelmi egyházak mint kultúraalkotók és társadalomszervezők támogatást kapnak az államtól, azaz tőlünk. Szerepük vitathatatlan, tevékenységük ma is fontos közösségformáló. Persze lehetnek olyanok, akik azt mondják, minek támogassam én az evangélikusokat, mikor református vagyok, hátmég a Jehova Tanúit?!



De hol van a határ, ami megkülönböztet támogathatót és nem támogathatót? Ki dönti el az érdemességet? A taglétszám? Ha igen, akkor egy idő után akár a szívemhez kedves PAGYU is kaphatna komoly lóvét. Vagy a kevésbé megfogható „értékteremtés” az, ami támogatást érdemel? Na de ez meg mi a frászt jelent? Valakinek érték a papírgalacsin gyúrás, hiszen feszültséglevezető, és még a szeméttömörítésben is előnyös, tehát környezetvédő. („Mindent meg lehet magyarázni” – mondta egy magyar miniszterelnök.)

A demokrácia sötét oldala

Nehéz ezt a rendszert átlátni. Ha tudnánk, valójában milyen társadalmi szervezetekhez, alapítványokhoz vándorolnak adóforintjaink úgy pislognánk, mint pocok a lisztben. A probléma mint oly sok esetben, megint a demokrácia sötét oldalán keresendő. E rendszerben mindenki egyenlő, vagyis nem lehet eleve megkülönböztetni (magyartalanabbul diszkriminálni) egyházat egyháztól, vagy pártot párttól. A Magyar Boszorkányszövetség ugyanolyan státuszban kell legyen, mint mondjuk a Katolikus Egyház. Ha ez bárkit felháborít, az a demokrácia ellensége. Ha ettől esetleg ideges lenne, szedjen hangyát.

Feltehetjük azt a kérdést is, miért kell pénzt adnunk például a pártoknak? Tartsa el őket a tagság vagy bárki más, de ne az adófizető. Ez viszont – főleg egy botladozó demokráciában – rémes egyenlőtlenségeket eredményezne például a választási kampányban. Csak a hatalmas tagságú pártok tudnának országos propagandára költeni, a kicsik nem jutnának el a szavazókhoz. Az, hogy nálunk a pártfinanszírozás eleve botrányos, csak hab a pénztortán. Hiába van maximalizálva a kampányra költhető összeg, ettől jóval többet költött mindkét nagy párt 2006-ban. Az alapítványok támogatásáról meg ma inkább hallgat az ember, ha nem akarja a pulzusát 150-re feltekerni: a miniszterek által eddigi fejenként szétosztható 7 millió forintos támogatást nemrég emelték fel 100 millióra – közpénzből természetesen. No comment, no szívroham.

Jogszabályok + erkölcs

A gond úgy tűnik kettős. Egyrészt a meglévő támogatási rendszeren is van mit igazítani (lásd: világos jogszabályokat alkotni) mind egyházi, mind más társadalmi szervezet esetében. És persze a törvények betartása sem lenne hátrányos. A másik rész erkölcsi felelősség kérdése. Tudniillik ez a demokrácia-dolog picit olyan, mintha semmire sem szabadna rámondani hogy rossz, gonosz, hátrányos. Vagy ha igen, az marad a véleményszabadság margóján. Mondják: értékválság van. Persze, hogy az van. Nincsenek mértékegységek, alapkövek. Mire építsünk hát házat?

Ha végre valaki ki merné mondani, hogy a Tiszta Lelkű Emberek Egyháza nem lehet egy szinten a Zsidó Egyházzal, vagy a Derű Egyház az Iszlám Egyházzal (a Magyar Gárda a rendőrséggel) lehet, hogy megalapozna valamit. Persze ehhez, ki kellene mondani azt is, hogy ebben az országban egyértelműen tiltott jelkép a horogkereszt és a vörös csillag. A szent Korona, az összes történelmi zászló (igen, az árpádsávos is), a turul, a csodaszarvas, meg a ráró a kultúránk alapjainak része, s mint ilyen felbecsülhetetlen érték.

Ha valakik végre – nem pártpolitikai alapon – egyértelműen elválasztanák a mocskot a széptől, akkor világos lenne mit és miért támogatunk az adóforintjainkból. Ha világosan látszana az állam (nem négyévenként változó) értékrendje, látszanának a hosszút távon is támogatandó célok, újraalakulna a társadalom valódi összekötő ereje, akkor tudnám, hogy gyermekem új cipője helyett mire adok pénzt a közösbe – és még jól is esne.