Orbán Viktor az InfoRádióban azt nyilatkozta, hogy az elmúlt 20 évben nem volt példa Oroszország részéről az erőpolitika olyan bevetésére, mint amilyet most alkalmaz Grúziában (de, Csecsenföld, bár az Oroszország része). Hogy az erőpolitika mennyire elfogadható, azt nehéz megítélni, s objektívan valószínűleg nem is lehet. A történelem úgyis mindig a győztest igazolja, tekintet nélkül arra, hogy milyen eszközökkel győzött. Kérdés, hogy mi jobb nekünk: a Fidesz nyílt nyugat-preferenciája, vagy a kormányzati külpolitika nagyfokú impotenciája?

Erőszakos politika

Az Orbán Viktor által kritizált orosz erőpolitika nem agresszió, hanem a realitás. Oroszország a kommunizmus évtizedeiben megtapasztalta, hogy milyen a világ egyik vezető hatalmának lenni, ma pedig tisztában van azzal, hogy e státusz elérése egyedül rajta múlik. Nem szorul nyersanyagimportra, a hadi arzenálja pedig nem biztos, hogy minden esetben a legmodernebb, de Vladimir Putyin ezért is hirdetett meg egy modernizációs programot elnökségének utolsó évében.

Egy nagyhatalom egyébként sosem a békés magatartásáról volt híres, aminek nem csak a nagyképű arrogancia az oka, hanem az is, hogy lehetőség nyílik az érdekek kemény, adott esetben katonai érvényesítéséhez. Az erősebb kutya esete a gyengébbel.

Nemzetközi közösség

Ezért tűnik bajosnak az orbáni mondat, miszerint kérdés, hogy „az a világ köszönt-e ránk, amiben az erőpolitika sikereket érhet el a világban, vagy pedig a nemzetközi közösség elég erős, bölcs és megfontolt lesz ahhoz, hogy világossá tegye: hiába érzi valaki újra megerősödve magát, mint például Oroszország, nem jelenti azt, hogy fönnálló konfliktusait olyan módon rendezheti el, amely elfogadhatatlan a 21. század emberi életet és méltóságot tiszteletben tartó világában”.

Oroszország csak azt teszi, amit az Egyesült Államok tett Vietnamban, Afganisztánban, Irakban: védi az érdekeit, s ebben Szergej Ivanov külügyminiszter-helyettesnek igaza lehetett. A 21. században ugyanis még fontosabb az érdekvédelem mint korábban, ugyanis ha valaki hibázik, akkor mások fölé kerekedhetnek. A nemzetközi társadalom, az államok közössége nem állandó, s sokkal inkább mozgékony, mint volt mondjuk a 16. században, a spanyol gyarmatosítások idején.

Felismerés

A Külügyminisztérium számára elkészített „Magyarország biztonsági érdekei, azok érvényesítésének lehetőségei a hidegháború utáni nemzetközi biztonsági rendszerben multilaterális és bilaterális keretekben” című dokumentum több pontos is hibás, például az USA tudásgazdaságának igenis van vetélytársa, Japánnak hívják, illetve Oroszország több egy regionális hatalomnál, ha azt vesszük, hogy (nyersanyagban gazdag) potenciális szövetségesei vannak Ázsiában, illetve Latin-Amerikában. Az azonban helytállónak tűnik, hogy Kína és Oroszország hatalma növekszik, s mindez Magyarországra is hatással van. Nem érthető a Fidesz (élén Németh Zsolttal) egyértelműen euroatlanti elkötelezettsége ebben az esetben, az elköteleződés fölött ugyanis eljárt az idő. Gyurcsány Ferenc sok kritikát kapott a magyar jobboldaltól, s az Európai Unió – nem magyar – berkeiből is a Déli Áramlat (korábbi nevén Kék Áramlat) gázvezeték (kétkulacsos) támogatása miatt.

Az nem megoldás, sőt, komoly diplomáciai baki, ha az uniós tisztségviselők előtt hitet teszünk a Nabucco-vezeték mellett, egyébként pedig a Déli Áramlat mellett kardoskodunk – azonban a rossz megoldási mód mellett az érezhető, hogy a miniszterelnök felismerte, hogy Magyarországnak nem áll érdekében konfrontálódni Oroszországgal Európa energiaellátása miatt. Még akkor sem, ha esetleg a részben orosz vezetékhez üzleti érdekek is fűződnek.

Energia

Az üzlet persze attól még üzlet marad, Magyarország földgáz-ellátása nem kerül veszélybe sem a Fidesz Oroszország-kritikája miatt, sem pedig a jelenlegi miniszterelnök Janus-arcú politikája miatt, azonban jót nem tesz neki. Erre a helyzetre jó példa Szlovákia, ahol a regnáló hatalom antidemokratikus viselkedése ellenére is növekszik a külföldi befektetések száma. Másik példa: Észtország a földgázszükségletének gyakorlatilag teljes egészében Oroszországból kapja, amire a szovjetemlékmű észtországi elköltöztetésének nem volt hatása.

Az energiafüggőség sosem kényelmes dolog, de elegendő nyersanyag hiányában valakitől úgyis függeni fogunk: vagy az oroszoktól, vagy Törökországtól (az Unió által pártolt Nabucco földgáz-vezeték Törökországból szállítaná a földgázt). Az Orbán által említett „történelmi pillanat” jelenleg az, hogy megfelelő módon kell alkalmazkodni az adott helyzethez, jelesül ahhoz, hogy Oroszország Putyin elnöklése óta gőzerővel tör felfelé, s az oroszok közelségük miatt sem lesznek megkerülhetőek. Egy ilyen gyorsan növekvő nagyhatalommal pedig veszélyes lehet tengelyt akasztani, mert akármennyire is üzlet az üzlet.

Jövő

Magyarország jövője szempontjából az Oroszországgal való jó politikai kapcsolatok kiépítése fontos kellene, hogy legyen. A probléma azonban a felfogás kérdése: nem jó megoldás az ellenkezés, s legalább annyira rossz megoldás azt gondolni, hogy ha nem érvényesítjük határozottan az érdekeinket, akkor majd megszánnak minket, s ömlenek Magyarországra a befektetők.

A döntés persze a miénk. A helyzet úgy áll, hogy a legtöbb eredményt a környező országokban az Orbán-kormány idején sikerült elérni, 2002 óta pedig gyakorlatilag semmit. Magyarországnak azonban a piacaira is gondolnia kell, Oroszország pedig ebből a szempontból óriási lehetőségeket rejt magában. Ennek a Fidesz Oroszországhoz való viszonya kétségtelenül nem kedvez.