Kezdjük a legvégén. Hiszen Rogge úr, a NOB elnöke nem mondta ki azt, amit mindenki amúgy is tud, hogy a pekingi volt minden idők legjobb, legszebb olimpiája. Meg persze a legnagyobb. Csak „igazán kivételesnek” nevezte. Igen, az volt, rendes magyar hortobágyi beszéddel szólva something special.

De nem nekünk magyaroknak. Hiszen mi nagyjából az egészet úgy néztük végig, hogy szép, szép, de azért valami legyen má’. Hétvégenként is háromkor keltünk, hátha könnyes szemmel ülhetünk később neki a reggelinek. Tizenhárom napig hiába vártunk erre. De kezdjük az elején.

Aranyakra várva

Azt ígérték ugyanis a vívók, azaz úgy kollektíve a szövetség, hogy öt érmet bevállalnak a magyar csapat várható 20 körülijéből. Ötöt, és abból egy arany lesz! Na, most az rendben, hogy ez nem a számonkérés helye és ideje, de az egy bronz, amit Mincza-Nébald Ildikó szerzett igencsak soványka termés egy olyan sportágtól, ami hagyományos magyar sportágnak vallja magát és mindig is az egyik legsikeresebb volt.

Ráadásul vívóink ezzel a negatív felütéssel megadták az egész olimpia alaphangját, ami már-már a depresszióra hajazott. Mert ők - ragadtak hajnalonként akár kardot, akár tőrt, vagy párbajtőrt - elszomorították az embert. Nem is az aranyak hiányoztak igazából, hanem a mutatott teljesítményüktől zuhant össze az ember, úgy, ahogyan ők is.

Ugyan nem időrendben, de folytassuk a másik nagy magyar sportunkkal, az öttusával. Két fiú, két lány, köztük világbajnokok, olimpiai bajnokok. Nekik sem ment. Mind, mind valós tudásuk alatt teljesítettek, kivéve talán Gyenesei Leilát, aki néhány éve kezdett öttusázni. Mégis ott volt Pekingben és nagyjából hozta azt, amit a címvédő Vörös Zsuzsa (mindketten húsz fölött végeztek). Nem lehet, hogy itt kezdődnek a problémák a magyar öttusasportban?

Szent László esernyője

Ha pedig kimondom úszás, mindenkinek Cseh Laci jut az eszébe, jogosan. Hát akkor uccu fel és mindenki iszkoljon be gyorsan a Lacika tartotta esernyő alá, az egész úszóválogatott! Na jó, Gyurta Dani ötödik, vagy Kis Gergő hatodik és a lányok váltójának szintén hatodik helye azért érdemel valamicske kis említést, de nem többet. Most az úszásról is úgy beszélnénk, ha nem lenne Cseh Laci, mint a csalódások csalódásáról. De Laci van, és inkább abba gondoljunk bele, mi lenne, ha nem lenne ez a Phelps…

Tragédia volt az atlétika is a magyarok számára. Pars Krisztián azért összedobott egy negyedik helyet magának, és voltak, akik kihozták a legjobbat magukból, ők nem tehetnek arról, hogy ez sokszor csak a mezőny második felére volt elég. Vagy éppen a döntőre, mint Fazekas Robi esetében, aki ott volt, hazajött és minden bizonnyal mintát is szolgáltatott. Ki kell mondani: az atlétikánk már régen beteg volt, most pedig úgy néz ki, kómába is esett. Aztán ott volt az ökölvívás, ahol öt magyar indulónk összesen egyetlen mérkőzést tudott nyerni. Szellő Imre egyetlen győzelme akkor is kevés, ha tudjuk, hogy nem szabad magunkat boksznemzetnek nevezni - Papp László idejében és talán a kilencvenes évek egy-egy szakaszában közel álltunk hozzá. De ma...

Nehézatlétáink segítségével pedig alaposan megtanultuk a vigaszág jelentőségét és azt is, hogy a remény mindig meghal utoljára. Egyetlen fiatal suhanc, Fodor Zoltán volt csak talpon az egész birkózócsapatban, aki éremig vitte – s már közben azt hittük, egészen az aranyig – a pekingi olimpián. Ráadásul egy olyan sportágban, amit manapság a kék meg piros golyók uralnak, tisztára a mint valami idejétmúlt lottósorsoláson. A többiek a - szabadfogásúak is – mentek a levesbe, mint ahogyan sajnos a cselgáncsozóink is. Na jó, néhány hetedik helyet azért elcsíptek, amit ugyanúgy meg kell becsülni – és persze jutalom is járt érte…

A bajnok az bajnok

Végül jött a tűzoltóbrigád szerepében föltűnő kajak-kenu, de nem tudta megfékezni a lángokat. A magyar sport egész tetőszerkezete leégett és a falak, az alapok is megroggyantak. Ráadásul a tűzoltók közül is megsérültek sokan – nem ment Kammereréknek, és a többiektől is jobb eredményt vártunk. S ez most nem a „nem tiszteljük a bajnokokat” duma. Ez a színtiszta valóság. Ők maguk is, a szakemberek, a szurkolók is mást vártak. Persze kalapemelés és térdreborulás a bajnokaink előtt. Vajda Attila és a Kovács Kati, Janics Natasa duó megérdemelte a könnyeket. Himnusz, dobogó, magyar zászló. S ez akkor is az olimpia csúcspontja volt, ha közben ott motoszkált az egész játékokat betöltő csalódás a fejünkben. Mert aki bajnok, az bajnok és kész.

Mint ahogyan bajnok a magyar vízilabda válogatott is. Győzelmük akkor is az olimpia legnagyobb eredménye volt, ha Vajdáékról és a Kozmann-Kiss duó emberfeletti tettéről is szól majd a pekingi olimpia. Kásásék ugyanis visszaadtak valamit az illúzióból, hogy mi magyarok valamiben a legjobbak vagyunk. Profizmus és szív, keménység és lélek. Ők azok, akiken sírtam, pedig lehetett sejteni a győzelmet. Mégis, ők azok, akik a legtöbbet adták a magyar sportnak 2008-ban, sőt az egész évezredben. A magyar vízilabda válogatott az új évezred magyar sportja és kész. Kár is az ő teljesítményüket az olimpia többi magyar teljesítménye között emlegetni…

Szeszélyes nők

S ha már póló, beszéljünk kicsit a lányokról is. Ők is legalább annyira tudnak játszani, mint a fiúk, de nem olyan profik. Ennyi. Ezért nem nyerték meg az olimpiát, pedig ők voltak a legjobbak. Negyedik helyük azért szép eredmény.

A fenti állítás pedig valamilyen szinten igaz a kéziseinkre is. Lányok, lányok, miért tettétek ezt velünk? Hogy sokszor nem tudtuk eldönteni, szurkoljunk a bravúrotoknak, vagy csóváljuk a fejünket egy-egy elrontott meccs után. A nőkön nem lehet eligazodni, ha pedig kézilabdáznak is, akkor lehetetlen. Hiszen akár örülhetünk is a negyedik helynek, ugyanakkor bosszankodhatunk is. Náluk soha nem lehetett tudni, hogy mire lesznek jók a meccsen. De talán ezért szeretjük őket.

Utaztak még...

A többi sportágban – ezek nem tartoztak eleve az éremvárósak közé – pedig hoztuk a papírformát. A Varga-Hirling evezős párosunk alatt nem ment a hajó, egyetlen súlyemelőnk balesetet szenvedett, Szávay Ági meccsein meg leginkább csak az szórakozott jól, aki szerette bámulni a fülig érő kínai arcokat a közönségben. Persze voltak szörföseink, BMX-eseink is, de őszintén: tőlük senki nem várt semmit.

Három arany, öt ezüst, két bronz. 21. hely az éremtáblán. Ez volt az olimpia a számok nyelvén. Ennél azonban sokkal több történt. Kiderült egy sportnemzetről, hogy nem is olyan sportnemzet és hogy nagy bajban van a magyar sport. Erről azonban még sokan sok helyen fognak beszélni és veszekedni. Mi inkább gondoljunk Vajda Attilára, Kovács Katira és Janics Natasára, valamint a pólós bajnokainkra.

Nekünk ők az igazán különlegesek.