Reggel hat óra után kezdtek gyülekezni a szurkolók a Syma csarnok udvarán, kicsik és nagyok, családok és magányos lovagok zászlóval a hátukon. Na meg persze a töménytelen újságíró, mind, mind az aranygép magyar utasaira vártak, akiknek gépe egy kis késéssel meg is érkezett Ferihegyre. Onnan azonban rögtön buszra szállt a társaság és meg sem állt a Syma hátsó bejáratáig. Na most mehettek volna kicsit tovább, mivel az összes szurkoló (és a családtagok többsége is) a főbejáratnál várta a csapatot.

Igazi sportemberek

– Ó, hát én imádom őket, sokukat személyesen is ismerem  – kezdte el mondandóját egy a tömegtől kicsit messzebb álló, magyar mezben és magyar pólós sapkában a pólós srácokat váró, kezében dobozos sört (vagy inkább már csak a dobozt) szorongató emberke. Voltak az esküvőmön, például Kis Gergő meg a felesége, nagyon jóban vagyok velük. Viszont ha valaki azt mondja Peking előtt, hogy csak három aranyérmet nyerünk, azt kiröhögöm – terelte át a szót a kellemetlenebb témára szurkolónk, majd hozzátette – amúgy éjszakás lennék, de elkéredzkedtem. Tessék, ilyen egy igazi magyar sportember…

Meg persze olyan is, amilyennek Cseh Laci tűnt még szintén a parkolóban. Mondjuk magyar melegítőjéről és kopaszka fejéről azonnal kiszúrta az egyszeri magyar drukker, így hát kezdhetett is neki a zászlók, pólók, poszterek azonnali dedikálásához, meg persze a fényképezkedéshez. – Az arany azért teljesen más, én az ezüstnek is nagyon örülök, és úgy látom a magyar nép is – kacsintott ránk a mi egyetlen Lacikánk és azzal a lendülettel tovább osztotta az aláírásokat.

Aztán csak befutott az összes bajnokunkat és persze másokat is szállító jármű a hátsó kapuhoz, de a csarnokban felállított óriási színpad mögé azonban csak az olimpikonok hozzátartozóit engedték be – vagy még őket sem. Kemény Dénesnek ugyanis külön meg kellett győznie a marcona biztonsági emberek egyikét, hogy ugyan engedje már át a kordonon az ott várakozó hölgy hozzátartozóját. Miközben pedig gyűlt a tömeg, a színfalak mögött a ledobott táskák sokasodtak, a svédasztalszerű gyorskajálda asztalairól pedig egyre csak fogyott az étel. Persze, ilyen hosszú repülőút után nem érdemes éhes olimpikonok útjába állni. Kemény Dénes például nem is állt, kedélyesen beszélgetett Kovács Katival (közös téma akadhatott: arany-arany, víz-víz), közben pedig még a nagy kivetítőn az ismétlések peregtek.

Hárman a kenuban

Gyűlt, gyűlt az embersereg, de azért még volt hely a csarnokban. Körülbelül ezer ember előtt aztán elindult a program érdemi része: az olimpikonokat szép sorban felhívták a színpadra – kezdve a hatodik helyezettektől egészen az aranyérmesekig. A pólós és a kézis lányok negyedik hely ellenére nagy tapsot kaptak, a dobogósoknál pedig már-már hangzavar is volt, ami azért nagy teljesítmény ezer embertől (köztük sok-sok újságíróval és a hozzátartozókkal). Amikor pedig a javarész családokból álló közönség meghallotta, hogy a Kozmann-Kiss páros következik, majd’ szétrobbant a terem – hiszen abban a bronzérmes kenuban hárman ültek…

Cseh Lacit persze szintén éltette a tömeg, három ezüstöt kasszírozó úszózsenink pedig illedelmesen meg is köszönte mindenkinek. Miközben az édesapja a hozzátartozók között meghatódottan állt – ezzel persze nem volt egyedül.

Az aranyosak pedig sorban – Vajda Attila, a Kovács Katalin és Janics Natasa alkotta kajakpáros és persze a vízilabda válogatott vastaps kíséretében vonult föl a színpadra, a helyi szpíker pedig ezekkel a szavakkal zárta le a gálareggelt: Itt van hát a színpadon az olimpiai csapat! Miközben például az öttusázó Balogh Gábor letörten ült Tibolya Péter mellett és tapsolt… Később pedig beszélgethettünk is vele, de sok újat nem tudott mondani: baromira küzdöttem meg akartam, de csak ez jött össze – mondta a magyar öttusasport egyik legnagyobb alakja, de mondhatta volna bárki, persze a színpadra fel nem jutottak közül. Na jó, például Gyenesei Leila azért boldogan ölelkezett a családdal – először persze a miniszter apuka nélkül. A ha már szóba jöttek a fejesek, álljon itt egy részlet Schmitt Pál MOB elnök beszédéből: Olyan olimpián vagyunk túl, amely után az egyik szemünk sír, a másik nevet. Nyolc olyan tus, találat, gól vagy akció volt Pekingben, ahol elbuktunk egy-egy érmet. Ugyanakkor 16 aranyérmes sportolót tudunk példaképül állítani a fiatalok elé – így a magyar sport egyetemes Pali bácsija. Schmitt beszél? Akkor mehetünk… - így az egyik olimpikon hozzátartozójának (!) kommentje.

Amúgy is mindenki szerette volna már megölelni a családját, de ez sokaknak csak a rajongóhad apadása után adatott meg. Ráadásul holtfáradtan válaszolni minden újságíró kérdésére nem egy álomelfoglaltság a kimerítő repülőút után. Pláne, ha a buzgó zsurnaliszta rossz kérdést tesz fel – Janics Natasa például fásultságban is bajnok lett az olimpikonok között, mert a „Nem tűnsz nagyon boldognak, ez a fáradság?” valóban érdekes kérdésre már inkább csak a „Jajj, hagyjon már ilyen hülye kérdéssel” tudott válaszolni. Aztán visszatért a közönséghez és újabb és újabb fújtatások mellett csak odakanyarította mindenhova a nevét…

Közben pedig Angyal Zoltán is nyilatkozott, és kifejtette, hogy ő még mindig jónak értékeli a kajak-kenu csapat eredményességét. Szerintem megnyugtathatjuk, hogy mi is. Soha ne legyen rosszabb…

S nem csak a bajnokok körül alakult ki hangyabolyhoz hasonló szurkolósereg, de például Stieber Mercedest, a hölgyeink pólócsapatának csékáját is sokan kérdezték. Szegényt aztán meg is ríkatta az egyik tapintatlan riporter, így a Blikk már csak egy kisírt szemű lánnyal tudta lekapartatni a címlapjukon leledző nyerőkaparóst. – Mi még nem tudunk felhőtlenül örülni ennek a negyedik helynek, mert úgy érezzük, elvették tőlünk a bronzérmet – súgta azért még oda nekünk, miután kiderült, hogy a kaparása sem sikerült.

Bajnokok a levegőben

De szurkolók kedvencei akkor is a harmadik olimpiai bajnoki címüket ünneplő Kásásék voltak – egy-egy délceg pólósunkon fürtökben csüngtek a főleg nőnemű rajongók. A sorrend nagyjából náluk is a kézfogás, fénykép, autogram voltak. Kemény Dénes persze ezúttal is próbált a háttérbe vonulni, de ez nagyjából csak harminc méternyi meleg kézfogással készülő szurkoló és médiamunkás után sikerült neki. Aztán eltűnt a szemünk elől, de fiai maradtak. Kásás, Benedek, a Varga testvérek mind készséggel álltak a rajongóik rendelkezésére és villámgyorsan aláírták a lepedőnyi nagyságú posztereket is. Hiába, aki profi, az profi.

Van négy évem, hogy az egészet felfogjam és akkor újra megcsináljam – ezt pedig már Vajda Attila, a magyar csapat első pekingi aranyát szerző kenusa mondta a Hírextrának. Közben pedig a Kozmann-Kiss párost már az egekbe dobálták a csak miattuk Paksról felutazó szurkolók. Talán hogy közelebb kerüljenek Kolóhoz…




A terem pedig szépen kiürült. Néhol még lehetett egy-két pólós srácot látni, amint a három hetes távollét után újra ismerkednek kedveseikkel. Mi pedig ismerkedhetünk a gondolattal, hogy ugyan kevés volt a magyar csapatban az erő idén Pekingben, de azért a szurkolóknak csak jutott belőle. Még a vízilabdás sapkás emberünk is részesült – ő pedig pezsgővel viszonozta. – Ezt az utolsó pénzemből vettem – nézett rám. De jó helyre kerül – s mosolygott.