Az Illés Klub nem zártkörű rendezvényének volt vendége Bródy János, a legendás csapat gitáros-szövegírója, a Fonográf gitáros-szövegírója, Koncz Zsuzsa és Halász Judit szövegírója, hivatásos bródyjános. A klub rendszeresen szervez fellépéseket, ez épp nem zártkörű volt – minden érdeklődőnek adott volt a nagy lehetőség, hogy lássa-hallja Bródyt.

Aki maga is lelkesen készült az eseményre – annyira, hogy egy apró baleset miatt komolyan aggódott. Beszakadt ugyanis az egyik körme, ami nála nem egyszerűen köröm, hanem munkaeszköz szerepet is betölt – mivel ezzel pengeti hangszerét. Bár további információink nincsenek, reméljük, helyreállt az állapota. Nem utolsó sorban azért is, mert kifejezetten elismerően nyilatkozott a vele fellépő zenekarról, az FG4-ről. A csapat olyannyira jól játssza a hatvanas-hetvenes évek zenéit (mint Illés, Fonográf, vagy a Beatles), hogy egy liverpooli seregszemlén kimondottan jól szerepeltek.

Ha már nosztalgia, szóba került az a bizonyos rock and roll életérzés is, ami annak idején fűtötte a beatzenészeket – és amiről korábban Karácsony János is beszélt pár szót. Bródy szerint a mai napig is sokan képviselik ezt a bizonyos életérzést, és ami legalább ilyen fontos: a zenélés szeretetét. Persze nem lehet eltekinteni attól sem, hogy ennek volt egyfajta lázadó, rendszerellenes éle is: a zene kiváló lehetőséget jelentett arra, hogy a fiatalok valamilyen módon kifejezzék ellenérzésüket a fennálló viszonyokkal kapcsolatban. Nyugaton is volt persze ilyesfajta él és ellenállás – itt viszont a szexuális forradalom inkább leképezte az újító szellemet – az a világ másképp volt szigorú, mint ez, ahol a rendőr adott esetben fodrászhoz zavarta a túl hosszú hajú fiúkat – az Illés körüli egyéb rendőrös botrányokról nem is beszélve (most, ezek a történetek nem férnek bele a műfajunk adta keretekbe).

A lázadó lelkületről még elmondta azt is: ehhez a fajta ellenálláshoz hozzátartozott az is (ami szinte minden zenei irányzatnak sajátja), hogy nem érezte kötelességének azt, hogy hasonlítson másokra – új dolgok pedig ebből születhetnek. Mint például az első magyar nyelvű beatnóta megszületése (akkoriban még beatnek hívták a jejejéző ricsajzenéket, amikhez képest legalább a korábban mellőzött jazz is kicsit megerősödhetett, de ez megint egy másik történeti szál). Mindenki őrültnek tartotta Illéséket, mert magyarul akartak énekelni – végül Bródyéknak lett igazuk, most már tudjuk, hogy lehet ezt így is.


Más kérdés persze, mennyire nem egyszerű egyedinek maradni a trendi és divatos elvárások között: nem könnyű különbözni, ezt Bródy is elismerte a stúdióban. Léteznek olyan kötelező, és/vagy elvárt sémák, amikhez a fiataloknak muszáj alkalmazkodniuk – vagy megfelelnek ezeknek az elvárásoknak, vagy egyfajta kirekesztettséggel kell számolniuk – ami nyilván nem kellemes állapot senkinek sem.

Ha már itt tartottunk, szóba került az is, hogy az utóbbi időben a nagy generáció tagjairól kevesebbet hallani – legyen szó akár koncertekről vagy lemezekről (eltekintve mondjuk a Magyar Dal Napjától). Nos, Bródy fel szokott lépni – éppen csak szűkebb körben, egy szál gitárral – kevésbé hangos események ezek. Ahogy dalokat is ír, de már jó ideje nem fűti az a vágy, hogy ezek feltétlenül megjelenjenek lemezen – a világ változik, ez a fajta bizonyító versenyszellem pedig a mindenkori fiatalság privilégiuma. Ő nem tud és nem is akar versenyezni velük – árulta el.
Sőt: szerinte a dalok is kezdenek veszíteni jelentőségükből, a zene elsősorban a mozgatást szolgálja – ahogy mindig is azok a dalok váltak slágerré, amikre valamilyen násztáncot el lehetett lejteni – ő pedig egyre kevésbé foglalkozik ilyesmivel.

Azért jó esetben még hallhatjuk a dalait, az újakat is – bizonyos szempontból nem volt olyan nagyon régen, mikor megjelent a legutóbbi lemeze – igaz, klip már nemigen készült hozzá, az akkor egyedüli zenecsatorna célközönségének már kissé öregecske volt a művész (és a slágerlistákat elnézve ez akár bóknak is tekinthető)...

Azért egy bánatűző dalt még berakunk tőle a végére: bár 1994-es a felvétel, sokat nem változott Tini (bácsi? Ha már Presser is Pici bácsi lett...).