A tudományos-fantasztikum rajongóinak ez persze rossz hír, ugyanis ebből következően a filmnek annyi köze van a műfajhoz, mint Jar Jar Binksnek az evolúcióhoz: az égvilágon semmi. A tudomány az ablakban, a fantasztikum viszont eláraszt. Igaz, új lények alig-alig jelennek meg, inkább csak mutatóban van belőlük. A kocsmában a szokásos alakok ülnek: a kutyaarcú, meg a seggszájú, a zenészek is az ismert kuglifejű fickók. Az új karakterek közül a legundorítóbb szépség Jabba lárvakölyke. Pont olyan, amilyennek egy mezei földi polgár elképzeli a hájpacni utódját: kellően gusztustalan, babusgatni való kis féreg.



A történetben egyébként központi szerepe van. Elrabolják a kölyköt, hogy a peremvidék egyszemélyes vezérét, Jabbát, a huttok urát beszívassák. Az alapsztori az előző filmekből megismert mintára épít. A sötét jedik legfőbbje, Palpatine olyan tervet eszel ki, amiben csak nyerhet: összerúgatja a port a szeparatisták és a köztársaságaik között. A tét a peremvidék ellenőrzése. Aki visszaszerzi Jabba lárvácskáját, megnyeri magának a hájgépet, ezzel pedig áthaladhat a huttok uralta űrön. Ez a háborúban komoly taktikai előnyt jelentene. A jedik persze rögtön belebonyolódnak a dologba. Nekiállnak kiszabadítani a pici csúszómászót.

Zsúfolt vászon

A film látványvilágáról nincs mit mondani. Olyan, amilyennek a mai technikával lennie kell. Az viszont kifejezetten okos dolog volt, hogy az ember karaktereket nem akarták mindenáron emberire venni. Sokkal inkább rajzfilmesek: elnagyoltak és csak nagy vonalakban hasonlítanak az eredeti hús-vér szereplőkre.



A csaták végletekig megtervezettek. A vászon, mint Darth Vader teste, dugig van alkatrészekkel, művégtagokkal. A harci jelenetekben nincs olyan felület, ahol ne történne valami. Ez azoknak kedvez, akik többször is meg akarják nézni a művet, így mindig fognak új dolgokat felfedezni.

Kifejezetten döbbenetes élmény az űrcsaták látványa. Nem azért mert új, hanem mert itt lehet igazán észlelni, hogy amit az eredeti filmeken látunk az mennyire animációs kép. Gyakorlatilag nincsen különbség ennek a filmnek az űr jelenetei és az eredetiek között. Mikor az űrbe lépünk egy pillanatra elfelejtjük, hogy animációt nézünk.

A gonosz domina

Az új szereplők vegyes érzéseket keltenek. A sötét jedilány egészen ügyes találmány. Asajj Ventress mintha egy dominamagazin címlapjáról lépett volna le. Csak korbács helyett dupla lézerkardot markol. Kellően gonosz, ám nem eléggé romlott. A nő, ha már sötét oldali, inkább romlott legyen, mint gonosz. Az hihetőbb. Ahsoka Tano, a fiatal padawan telitalálat. Hogy Lucas így tervezte előre nem tudhatjuk, de a klónok háborújának egyértelműen ő a lett központi figurája. Bátor, szemtelen, kedves és idegesítő. Ezek eredőjeként humoros is. Egyesíti magában a film hangulatát.

Mert ennek a Star Warsnak a lényege bizony a humor lett. Az alkotók már a hús-vér szereplős filmekben is pedzegették a humoros robotokat. Gondoljunk csak a C-3PO R2-D2 párosra. Ám ez gyenge próbálkozássá alacsonyodik a klónok háborúját nézve. Itt a robotok töltik be a táncoskomikus szerepét. Minden megmozdulásuk és megszólalásuk nevetésre késztet. Persze csak a B1-es harcidroidokról van szó. Az ő fizimiskájuk eleve predesztinálja a humort. Mikor a droid elfelejti a pontos parancsot és belezavarodik vagy beszól a másik robotnak, miközben az éppen orrba szájba lézerágyúzik, hogy „szép volt, fiam”, esetleg puszta ügyetlenségből leesik a szikla tetejéről, olyan klasszikusokat idéz fel, mint Chaplin vagy Stan és Pan.



A szinkront az új szériában ahol lehetett, ott sikeresen el is rontották. A klónok háborújára ilyen szempontból nem lehet panasz. Míg az eredeti verzióban Dooku grófon (Christopher Lee) és Windu mesteren (Samuel L. Jackson) kívül új hangokkal szólaltatták meg a már ismert szereplőket, addig a magyar szinkron ragaszkodott az elmúlt filmek magyar hangjaihoz. Ez legalább koncepció, amit értékelni kell. A fordítás tulajdonképpen tűrhető, nagy hibát nem vétettek. A humoros részek pedig kifejezetten ütnek.

Lucasnak most sikerült az a bravúr, hogy mind az elvakult fanatikus SW rajongók, mind a világgal most ismerkedők, sőt a szkeptikusok is elismerően bólinthassanak a filmre. Ez egy nagyon vékony mezsgye, amit az előző filmeknél nem mindig sikerült mindig megtalálni. A rajongótábor túl széles ahhoz, hogy mindenkinek ki lehessen elégíteni az ízlését. Ráadásul az ős-rajongók ma már a harmincas éveikben járnak, míg az alkotók nyilvánvaló célja, hogy az újabb generációkat is bevonják az őrületbe. Ezzel most sikerülhet.