Az angol WC

A ma nálunk általános használatnak örvendő angol WC-t (water closet) I. Erzsébet királyné keresztfia, egy bizonyos Sir John Harington találta fel 1596-ban. Ez az információ rögtön egyértelművé teszi, miért nevezzük „angolnak” e példás szerkezetet, és rávilágít a szakirodalmi kifejezés („royal flush” vagyis királyi áradat) hátterére is.

A vízöblítéses toalett elterjedéséhez nagyon kellett legalább egy kezdetleges csatornahálózat, aminek segítségével az ürülék távozhatott a székelésre kijelölt helységből, és a kezdetleges csatornahálózat megvalósulásához pedig nagy szükség volt a vízvezeték szerelők musztángjára, Thomas Crapperre, aki rengeteg szabadalommal ajándékozta meg a világot a 19. század második felében. Ezek olyan alkatrészek leírásai, melyek alapvető fontossággal bírnak a csatornázás technológiájának történetében.

Minek a papír?

Bár minden okunk megvan a tiszteletteljes főhajtásra e nagyszerű elmék emléke előtt, hiszen a kaki vízcsobogás közepette távozik, és a WC aljában lévő csekély kis „tócsának” köszönhetően nem is szaglik vissza a csatorna az illemhelyre, azért az ideális székeléshez több kell, mint egy szimpla, fehérmáztól fénylő ülőalkalmatosság. A higiénia teszi teljessé az élményt.

A székelés problematikusságának megértése érdekében szükséges az evolúcióhoz fordulni. Az egyértelmű lehet, hogy kezet mosunk lehetőleg előtte és utána, de mi lesz a fenékkel? Mert az ember egyszer fölegyenesedett, minek köszönhetőn kifejlődött az izomzatok Mona Lisája, a popsi. Ez amilyen szerencsés esztétikai szempontból, annyira nem az farhigiéniás oldalról, hiszen így a világ és a széklet között kibocsátáskor két gömb zárja az utat. Tehát mire az ürülék a végbélrózsától eljut a csészéig, némi nyomot hagy maga után, amit a társadalmi elvárásnak megfelelően igyekszünk eltávolítani. A mi kultúránkban ennek az aktusnak az eszköze a WC-papír lett.

Fontos tisztáznunk, hogy minek is kell a papír. Mert a tisztaság szempontjából rendkívül aggályos. Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy a papírral történő szétmaszatolás higiénikus! Képzeljük el, hogy bekoszolt kezünket egyszerűen megtöröljük, slussz. Nem éreznénk annyira üdének magunkat, pedig fenekünkkel pont ezt tesszük. Megtunkoljuk a többrétegű, színes törlőalkalmatossággal, és bele sem gondolunk, mit hagyunk alfelünkön.

Ahány ház

A világnak megannyi részén más a szokás. Ugyanis sok helyen nem használnak WC-papírt. A csatornarendszerük sincs erre fölkészülve, így amikor a kényelemhez szokott nyugati turista megjelenik, mondjuk egy török szállodában, akkor a kompromisszum jegyében elhelyeznek a toalett mellett egy kis szemetest, aminek egyetlen rendeltetése a használt papír befogadása. Vagyis ott nem a WC-be dobják, hanem mellé. Ennek a rítusnak a megszokása komoly kihívás, de nem árulok el nagy titkot azzal, ha bevallom, a visszaszokás sem kisebb feladat egy kiadós nyaralás után.

A guggolós (squat toilet)

Az igazán megdöbbentő kép viszont nem a szállodákban, hanem a nyilvános WC-kben fogadhatja a gyanútlan, ám annál sietősebb látogatót. Egyrészt nem fog találni csészét, amire ránehezedhet, hiszen elegendő egyetlen luk a földön (ez elterjedt megoldás Franciaországban és Olaszországban is főleg országúti motelekben, ahol külön papuccsal lehet megközelíteni a guggolásra kijelölt területet, nehogy széthordjon valamicske ürüléket a hanyag látogató), másrészt nem fog találni WC-papírt. Utóbbi hiány betöltésére rendszerint a bal kezünk környékén találhatunk egy csapot, vagy egy kancsót, amibe vidáman csobog a víz. Az oldal több szempontból is fontos. Ennek segítségével bizonyosodhatunk meg arról, hogy jó irányban álunk a lyuk fölött, és enyhe utalást rejt magában az elhelyezés arra vonatkozóan, melyik kezünket is érdemesebb használni. Igen, finoman benedvesített kézzel is lehet hátsót törölni.

Ezért volt egyébként az átlagosnál is kellemetlenebb, ha egy tolvajt elkaptak, és levágták a jobb kezét (ekkor már mindegy melyiket, úgyis csak egy maradt), ugyanis az értékes végtag elvesztésén túl fel kellett dolgozni az asztaltársaságok megvetését is, hiszen mindenki tudta, hogy a kéz, amivel az ételért nyúlna, valójában „tisztátalan”, hogy egy vallási terminus technicusszal éljek.

A megfigyelt esetből könnyen kikövetkeztethetjük, a papír nem a fenekünk tisztaságát hivatott megőrizni, hanem tisztára kotrás közben védi kezünket a széklettel való kontaktus nem kívánt hatásaitól. Vagyis eddig úgy tűnhet, az emberiségnek választani kell, hogy hol bűzlik szívesebben: a végtagokon vagy a fenekén.

Na de Japánban!

Pedig már erre is van megoldás! Döbbenetes módon Japánban vették észre elmebetegek e kínálkozó piaci rést, és nem voltak restek azt pajzán módon be is tömni. Megalkották azt a WC-t, amihez végre nem kell papír, és a kezünket csak gombok nyomogatására kell használni. Ezek a washletek.

Ez a csodálatos szerkezet változatos funkciókkal kényezteti használóját. Dolgunk végeztével vizet spriccel a fenekünkre és/vagy szeméremfelszínünkre igénytől függően, sőt jobb modelleken különböző pulzáló és masszírozó beállítások is elérhetőek, és mindezek után, mintegy kegyelemdöfésként meleg levegővel szárítja meg az eddigre csillogóvá tisztított testfelületet. Az automatikus öblítés, és a használat utáni fedélzárás (ez hézagosan szocializálódott férfiak számára kapcsolatuk megmaradásának biztosítéka lehet) már senkit sem ráz meg.

Kéne népszerűsíteni!

Biztosan létezik igény rájuk itthon is, és semmi nem lenne mulatságosabb, mint egy közepesen primitív TV shop által készített kampányfilm, amit délidőben tekinthet meg a honpolgár. Milyen őszinte öröm ülne férfiak és nők arcára látva a kakilás utáni küzdelmes pillanatok múltba veszését, mennyire sok lehetőség van a multifunkcionalitás, a variálhatóság és a washletek által nyújtott kényelem televíziós ábrázolásában! És biztosan elterjedne csengőhangként a tévés bemutató alkalmával elhangzó székelést kísérő öblös-rotyogós polifonikus hangsor is. Oh, de szép is lenne!