A szado-mazo szex rémisztő. Valamennyi szadista hajlam mindenkiben van, akkor van baj, ha ezek a késztetések átkerülnek patologikus szintre, ahol már nem kontrollálhatók. A fájdalmat imádók pokollá teszik a szexet. Az egyik fél tűri, hogy a másik megalázza, a másik kiéli kemény vágyait. Az, aki általában a passzív szerepet választja, szadista hajlamait a társadalomban éli ki.

Szado-mazochistákat ábrázoló alkotásokat készítettek az asszírok, a testi élvezeteket imádó ókori görögök és pompeji művészek is. A domborművek, vázák és festmények szereplői egymással kegyetlenkednek, vagy féktelen beavatási ceremóniákon vesznek részt. A szadista szokások ábrázolása mindig is izgalmas téma volt. Az 1850-es években már festőecset és vászon sem kellett ahhoz, hogy megörökítsék a furcsán kéjelgőket, egyszerűen lencsevégre kapták a „verekedőket”.

A pikáns fotókat férfiak készítették férfiaknak, ám csak hosszas nyomozómunkával juthattak hozzá az érdeklődők az ilyenfajta képekhez. Párizsban nem csak képeket lehetett nézegetni, a szado-mazo bordélyházakban a vad élvezetekre kiéhezettek partnerre is leltek. Az utcalányok névjegye egy olyan fotó volt, melyen a madame éppen ütlegeli őket. Így mindenki láthatta, hogy a képen szereplő könnyűvérű lány mindenre kapható.

A prostituáltakon kívül azért másnak is kijutott a verésből. A XVIII. és XIX. században a ház ura bármit megtehetett a cselédlánnyal. Kénye-kedve szerint bánt vele, ha éppen ahhoz volt kedve, megverte vagy megerőszakolta. Az 1920-as években megjelentek a pajzán képeslapok, melyeket a férfiak szívesen küldözgettek egymásnak. A fotósok futószalagon gyártották a pikáns képeket, igényes munkákkal csak nagyon ritkán lehetett találkozni. Néhány képeslap karikatúrának is beillett volna, inkább humoros volt, mint izgató.

Yva Richard párizsi fotográfus újszerű és izgalmas képekkel lepte meg a nagyvilágot. Bőr- és gumiszerkóba öltözött szado-mazo macákat örökített meg. Irving Klaw továbbfejlesztette Richard ötletét, a bőrszerkós csajokat ő még meg is kötözte.