Indult azzal, hogy valahogy kémszerver került az állami titkosszolgálat információs hálózatára. „Valahogy”. Jó vicc. Ismerve a titkosszolgálat valóban szigorú belső ellenőrzési rendjét, ezt kizárólag belső emberrel lehetett megtenni. Ebben minden szakértő egyetért. Vagyis nem „valahogy”, hanem „valaki” telepítette az a kémszervert az NBH-hoz. Valaki, aki ott dolgozott (dolgozik?).

Ezt lehet munkaköri fegyelemsértésnek nevezni, vagy hívhatjuk apró hibázásnak esetleg a szabályok nem betartásának is. Sőt, mondhatjuk bűncselekménynek is, mert az. De ha még precízebben akarunk fogalmazni, akkor ez valójában hazaárulás. Ami az egyik legsúlyosabb bűncselekmény, amit ember elkövethet. Különös tekintettel arra, hogy ezt egy NBH-s dolgozó tette, aki az ország legfőbb titokszervénél dolgozik. Annál hivatalnál, aminek a feladata magyar nemzet ellen irányuló külső fenyegetések megelőzése illetve elhárítása.

Két „DE”

Egy ilyen szervezetnél a legalapvetőbb a titoktartási kötelezettség betartása. Ez még akkor is igaz, ha az illető, aki lehetővé tette az NBH megfigyelését nem külföldi titkosszolgálatoknak dolgozott. Ma már mindenki jól tudja, hogy az információk egy magyar magáncég felé áramlottak. De. És az a „de”, egy nagy DE. De a titkos információk a magáncégen keresztül akár külföldi szervezetekhez is juthattak (volna?). Mivel a magáncég célja a profitszerzés, így kevésbé nézi a nemzet érdekét, jó pénzért gond nélkül eladhatta (volna?) bármely külföldi szolgálat felé a megszerzett infókat. Ezzel pedig megint a hazaáruláshoz jutunk.

És egy másik DE. Emberünk lelkiismeretére jellemző, hogy pénzért hajlandó volt kémkedni a magyar titkosszolgálatról, ahová (kismértékben pénzügyi és egzisztenciális) nagymértékben éppen lelkiismereti okokból tartozik lojalitással. Vagyis, még ha nem is jutott ki érdemi információ a magyar titkosszolgálatról külföldre, megbocsáthatatlan, ami történt. Egy ilyen ember ugyanis bármikor megtenné ugyanezt – nyilván megfelelő anyagi ellenszolgáltatásért – bárkinek. Naiv feltételezés volna azt hinni, hogy mielőtt a kémszervert elhelyezte a cégnél, utánajárt annak, milyen információkra is van szüksége a megbízónak, majd ezután úgy döntött, ezek piacra kerülésével nem terheli nagymértékben lelkiismeretét és a magyar nemzet szolgálatára letett esküjét.

Aki ezt tette egy lelkiismeretlen és erkölcstelen ember és ami még súlyosabb: hazaáruló. Mert előbbiekből sajnos van elég, de utóbbiból szerencsére csak néhány akad. Az ilyen figurákról pedig tudnunk kell.

Ki ez az ember?

Mélységesen elítéljük a Kulcsár Attila nevű tolvajt, akinek az arcát nap mint nap láthatjuk a média különböző felületein – hozzátehetjük: nagyon helyesen. Aki segítséget nyújt ellopni az ország pénzét (méghozzá jó sokat belőle), annak meg kell ismerjük a személyazonosságát. Ilyen ember persze sok van, sokakat ismerünk is, de bizonyíték híján… Persze ez messzire vezetne, maradjunk a témánál. Ahogy Kulcsár vagy Tocsik arcát mindenki ismeri, úgy meg kell ismerjük annak az alávaló polgártársunknak is az arcát, aki titkokat adott el a magyar titkosszolgálat legfontosabb szereplőjéről.

Meg kell ismerjük és pellengérre kell állítsuk. És nem csupán azért, hogy gyűlöletünk tárgyává tegyük. Sokkal inkább azért, mert ilyen súlyos bűn elkövetésének rendkívül súlyos következményei kellene legyenek ahhoz, hogy később másnak eszébe se jusson hasonlót elkövetni. Ha más, hasonlóan alacsony erkölcsi megfontolásokkal élő valaki azt látja, hogy tettéért milyen meghurcolás jár, minden bizonnyal százszor meggondolja, elárulja-e az országot, amit szolgál. Ha viszont semmi sem történik, még csak a neve sem derül ki, akkor szinte nincs is mi visszafogja, ha egy jól megtömött táskát ajánlanak neki egy-két apró szívességért cserébe.

Volt idő, hogy kiderüljön

A kémszervert állítólag az év elején felfedezték. A nyomozás háromnegyed éven át rendületlenül zajlott. Ennek nyomán számtalan valóban fontos dolog is kiderült: gépfegyverek, pénzbehajtás, olajcég megfigyelés valamint magas politikai és gazdasági szálak. De a másik egyáltalán nem elhanyagolható apróság, hogy ki volt, aki mindezt lehetővé tette ennek a bizonyos árnyék-titkosszolgálatnak, arról nem szól a fáma.

Vagyis, ha megnézzük, mit tudunk erről a jóemberről kiderül: semmit se. A megfigyelési ügy kipattanása óta naponta bukkannak fel újabb nevek. Gátlástalanul bedobnak ismert politikust, milliárdost, minisztert, államtitkárt. Egy név azonban csak nem akar a felszínre vetődni. Ki volt az, akinek mindezt „köszönhetjük”?

Az már egyre világosabb, hogy hiába ez 18 éves demokráciánk egyik legnagyobb botránya, a politikusok ezt is meg fogják úszni. De az tarthatatlan volna, ha nem tudhatná meg ország-világ ki volt az áruló.

És ezért nevet magában Jack Bauer. Ő, mint mindig most is biztosan látná a megoldást. Talán már fejbe is lőtte volna az illetőt: de legalábbis elkapná és jól kezelésbe venné, amúgy baueresen. Aztán kidobná a sajtó elé. Ahogy az NBH-tól mi is ezt várjuk.