Pedig nem sok ideje van színpadon kívüli szereplésre a Belfast melletti kis városban, Bangorban született tar zenésznek. Nincs ideje, mert koncertről koncertre jár – a fellépésekkor, és két fellépés között ő a tipikus zenész: alig szerepel a bulvármédiában, és csak a színtiszta zenére koncentrál. Pont ezért hiába keresünk véres-szaftos részleteket az eddigi társa, Hrutka Róberttel való különválása körülményeiben, aligha találunk. Jamie elmondása szerint nem történt más, mint hogy nyolc évnyi együtt zenélés után lehúzták a rolót. Nem volt semmi vita, semmi sárdobálás – mondjuk a magyar zenésztársadalom két legszerényebb tagjától ezt nem is vártuk.

Marad az angol

Nem kell azonban pánikba esniük a rajongóknak, Jamie és Robi is tovább csinálja a szakmát, csak még egyelőre nem tudják, milyen formában. Mindenesetre aki november 28-án ellátogat a Millenáris Parkba, az méltó módon, egy fergeteges búcsúkoncert keretében köszöntheti a fiúkat utolsó közös fellépésük apropóján. Aki azonban azt várja, hogy Jamie talán ezen a jeles alkalmon feladja eddigi elveit és magyarul énekel, az nagy valószínűséggel csalatkozni fog. A duó felbomlása után is marad az angol nyelv, legalábbis Jamie-nél – elvégre nem gyengén anyanyelve az is. A zene azonban ezután is marad a megszokott: Jamie ígéri, hogy csak minimális különbségek elképzelhetőek a jól megszokott stílusában. Hát persze, ami jó az jó – ráadásul a közönség szerint is…



A Rocközön műsorvezetője, Hunyad Ákos persze azt is megkérdezte a még mindig csak a harmincnyolcadik zenével teli esztendejét taposó Jamie-től, hogy mennyire él élénken emlékezetében korábbi zenekara, a Boom-Boom. – Hát persze, a tesztoszteron-banda –mondta nevetve Winchester. De folytatás nem várható, mert bizony annak idején is belső ellentétek miatt lett vége. Pedig szerette azokat az időket, bár a végére túlságosan keménnyé vált a banda. Ahogyan mondja: ha a mai napig játszanak, akkor már nem élnének… Hm, a szelíd bárány lelkületű Jamie keményen nyomta annak idején!

"Meghalt a CD piac"

A zene mellett is van azonban élet, legalábbis Jamie próbál más értékes dolgokra is időt szakítani. Részt vesz például egy hangszerkiállításon, ami persze nem áll messze a gondolkodásától – ahogyan mondja: minden olyan zenével kapcsolatos eseményt szívesen vesz, ami előrébb viszi az életünket. Mégis léteznek még javíthatatlanul naiv, aranylelkű (és kezű… esetleg torkú) magyar zenészek…



Winchester arról is beszélt, hogy szerinte a kilencvenes években egész egyszerűen elhalta a magyar zeneipar, mert mindenki csak a tuti lehetőségekre ment rá, ezek pedig legtöbbször az igénytelen zenék voltak. Jamie szerint ma már meghalt a CD piac, mert akik eddig a pénzért voltak benne, azok leléptek. Maradt tehát a tisztább zene, ami viszont nem egy nagy pénzügyi lehetőség. A sikeres zenész azt tanácsolja, hogy ha valaki nagyon eltalál egy dalt, abból bármikor lehet világsláger. Persze ők – mármint Jamie Hrutka Robival – mindig is próbáltak, sőt már-már erőltették a „szél elleni menetet”. Azaz csinálják a saját zenéjüket, és pont.

Adáson kívül egyébként azt is elárulta nekem Jamie, hogy bizony az ír zenét egészen másnak tartja, tehát nem szerencsés az összehasonlítás. Az ő zenéjük nem is biztos, hogy megállná a helyét a brit vidéken, és viszont. Ugyan hét éves korában elhagyta a szigeteket, így csak vendégként van némi rálátása az ottani kultúrára, de azt azért megjegyezte: sokkal szélesebb az ottani zenei paletta.

Most akkor milyen volt a kilencvenes évek?

Jamie szerint – sokak véleményével ellentétben – egyáltalán nem volt a ’90-es évek eleje olyan egetrengetően jó időszaka a magyar zenének (Ganxsta Zolee véleményét ugyanerről a témáról ide kattintva olvashatják). Azaz szerinte csak néhány szereplőnek volt áldásos az időszak, a komplett magyar zenének nem. Persze most ne kezdjünk el azon vitatkozni, hogy mi is volt akkoriban az igazi zene…

Inkább mondjuk ki, hogy manapság mi az! Ha ezt meg kellene fogalmaznunk, és csak nevekkel lehetne megtenni, bizony Jamie Winchester neve előkelő helyen szerepelne a sorban. Na jó, a Hrutka Robié is. Tudják, a borsó, meg a héja…

Fotók: Fejér Bálint