Még egy éve sincs, hogy egyik kedves ismerősöm gyermekkori barátnéja hazalátogatott Svájcból. Azalatt az egy hét alatt, amelyet itt töltöttek – tudni illik ő és újdonsült férje – többször is volt alkalmam megvitatnom velük a külhoni helyzetet.

Olcsóbban, többet

Meglepő volt hallgatni, hogy náluk miként működik példának okáért a kereskedelem. Amíg itthon mondjuk egy tükörreflexes digitális fényképezőgép luxuscikknek számít, addig az Alpok és Jura-hegység csúcsainak árnyékában mindenki megengedheti magának, hogy legyen egy, vagy akár kettő csúcskategóriás masinája. Természetesen tudom, hogy mások az ottani fizetések, és szerintem ebből is az a tény, hogy ott nem az almát adják áron alul, hanem a boltosok a 200-300 ezer forintos kategóriában is kénytelenek egymás alá ígérni. Úgy gondolom, azért van ez, mert ott bárki megengedhetné magának drágábban is, innentől kezdve ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy melyik kereskedőnél vásárol. Mindebből pedig az következik, hogy az eladók kénytelen egymás alá ígérni annak érdekében, hogy az ő pénztáruknál fizessenek egy adott termékért. Itt beszélhetünk olyan pozitív dolgokról is, mint a versenyhelyzet kiéleződése, mely jót tesz a kereskedelemnek, vagy feltételezett minőségi javulás a vásárlók kegyeinek elnyeréséért.

Mindezek mellett már önmagában az a tény is elgondolkodtató, hogy az ország gazdasági jobb-léte nem csak összességében a társadalomnak jó, hanem külön-külön az individuum is csak profitál a kollektív jólétből.

Térjünk vissza eredeti példánkra! Emberünk – hívjuk Günternek – eldönti, hogy szeretne venni egy jó, használható, a napi állapotokhoz képest éppen fejlettnek mondható szerkezetet. Azon természetesen nem kell gondolkodnia, hogy miből ki tudja-e fizetni, vagy sem, hogy fél, vagy másfél év múlva vegye-e meg, mert csak addigra tudja összespórolni a rá valót. Nem kell attól félnie, hogy a hónap végén csak vajas kenyeret tud letenni az asztalra a család elé, de azt legalább meg tudja majd örökíteni. Az átlag (!) helvétnek, így Günternek is ebben a helyzetben az a legnagyobb problémája, hogy melyik boltot válassza a sok közül. Ezért szombaton reggel felkel, elkölti a teraszon a friss kiflit és a Milka-tehénből nemrég fejt langyos tejet, felöltözik, és útnak indul, hogy délutánra már boldog tulajdonosa legyen remek fotoapparátjának.

Azon már meglepődni se érdemes, hogy objektívvel együtt olcsóbb a csomag, mint itthon egy alapgép. És ami még ennél is érdekesebb, hogy három boltot megjárva mindegyik eladó több mindent ígért ajándékba, mint az előző, és mindehhez még csak egy hűségnyilatkozatot se kellett aláírni. Végül egy hazai alapgép áráért Günter kapott egy táskát, kettő objektívet, amiből az egyik tele, és persze az alapgépet magát. Másnap, mikor a lányának is vett egyet ugyanattól a kereskedőtől, már törzsvásárlónak tekintették, ezért körülbelül 75%-os áron hozzájutott a második csomaghoz. Azt hiszem, mi ettől még nagyon messze vagyunk…

A pénz beszél

Nem olyan rég alkalmam volt végighallgatni egy bankszámlanyitáshoz kötődő, roppant érdekfeszítő diskurzust. A bankot direkt nem szeretném megjegyezni, valamint eddigi tapasztalataim szerint nagyjából mindegyik egykutya, úgyhogy nem kell különbséget tennem. Az új kuncsaft – legyen Kitti – előtt számtalan, jelen esetben leginkább kettő lehetőség nyílik a kártyaválasztást illetően. Eldöntheti, hogy 2, vagy 4 ezer forintot szeretne-e fizetni. Ezért az éves díjért cserébe megígérik, hogy ha például külföldön elszenved egy balesetet, akkor a megfelelő céggel való hazaszállítást és a megfelelő kórházban való kezelés költségeit a neves pénzintézet magára vállalja. Remek. Mindemellett pedig a drágább kártya birtokában tud az interneten vásárolni, repülőjegyet venni stb. Ez olykor legalább hasznos. De szerencsésebb országok lakóinak ez ingyen és bérmentve jár hálából azért, mert annak a bizonyos cégnek a szolgáltatási körét kívánták igénybe venni. Arról szinte – csak az egyértelműség miatt – felesleges beszélni, hogy szegény Kittit elfelejtették tájékoztatni arról, hogy számlavezetési díj is van. Johnnak persze ez se kerül egy pennybe se, de Kittiről legombolnak havi kétszáz forintot azért, mert megengedi, hogy az ő keresetét is forgassa a bank.

Magyarország egyértelműen az egyik leggyümölcsözőbb talaj a pénzintézetek számára. Annyi keresetet azért össze lehet kaparni, hogy a hiteleket fel lehessen venni, annyit viszont nem, hogy az átlagember ne legyen meg kölcsön nélkül. Ezek után, amikor már a profit is azt harsogja, hogy „Ria, Ria, Hungária”, akkor miért kell még a sokadik bőrt is lehúzni rólunk?

De kétségtelen, hogy megteszik. Persze nem csak a külföldiek, hanem a hazai elit is jókora lapáttal rátesz erre a helyzetre. A megfelelő zsebek nyilván mindig tele vannak, különben nem engednék, hogy ez így menjen.