Érdekes adalék a nemzeti park fogalmához, hogy magyarul először Móricz Zsigmond írta le az 1930-as években, éppen egy, a Hortobágy felszántásának tervéről szóló hírre reagálva: "Oda lesz a nemzeti parkunk?"

A Hortobágyi Nemzeti Park (HNP) első igazgatósága Debrecenben, az agrártudományi egyetemen kapott helyet. Mivel megalakulása - és főleg függetlensége a megyei politikai vezetéstől - sokaknak szúrta a szemét, ez arra is jó volt, hogy a felületes szemlélőben azt a látszatot keltse: a park egy az egyetem sok tanszéke közül. Ezt erősítette az is, hogy első elnöke Ács Antal, az agráregyetem rektora, titkára Pásztor Károly, az intézmény docense volt. Később találták meg első igazgatóját Salamon Ferenc személyében.

A megalakulás után a már említettek miatt is sok ütközés közepette folytatta céljainak megvalósítását. Nehezen szokták meg a parkot környező termelőszövetkezetek, s az ott működő állami gazdaságok, hogy például tilos a vadászat. Sokáig ennek ellenére kivitték a Hortobágyra vadászni a fővárosból érkező kisebb-nagyobb potentátokat.

Aztán nagy szópárbaj kerekedett, ha a puskások természetvédelmi őrrel találkoztak. Amikor aztán abbamaradtak a vadászatok, másként akartak hasznot húzni a nemzeti parkból a megye politikai és más vezetői. Hatalmas tömegű libát kezdtek tenyészteni a pusztán. Ez a jószág - ellentétben a birkával, szürke marhával, lóval - teljesen kipusztítja az ősgyepet is, csak a kopár talajfelszín marad utána. Hosszú harcok árán szűnt meg a "libázás", amelynek konfliktusait Sára Sándor Tüske a köröm alatt című filmje is feldolgozta. A halgazdaság arról panaszkodott, hogy a - le nem lőhető - védett madarak óriási károkat tesznek a halállományban. Ez utóbbi súrlódások akkor szűntek meg, amikor a törvényhozók kimondták: a nemzeti parkban elsődleges a természetvédelem, ennek kell alárendelni a gazdálkodást.

Mivel egy nemzeti parkot nem lehet hermetikusan elzárni a környezetétől, köréje védőterületeket kell kialakítani. Ezt földvásárlásokkal oldották meg a park vezetői. Többek között a balmazújvárosi Kossuth téesztől 3700, a nádudvari Vörös Csillagtól 4000 hektárt vásároltak. A park területe így fokozatosan 82 ezer hektárra növekedett.

Ezekkel párhuzamosan elkezdték a táj eredeti arculatának visszaállítását is. A vizes élőhelyekről szóló ramsaari egyezménynek megfelelően rehabilitálták a mocsarakat. Először a kunkápolnási, majd az angyalházi területeket árasztották el a Tisza vizével. A vizes élőhelyek visszaállítása az addiginál jóval népesebb madárvonulási állomássá tette a Hortobágyot több százezer daru és egyéb vándormadár tesz itt kisebb-nagyobb pihenőt ősszel.

A halastavakat is részben ennek a szolgálatába állították, sokukon megszüntették a haszonelvű gazdálkodást, így azok halállománya teljes egészében a madárvilág éléskamrájává vált. Az egykori állami gazdaság területének egy részén pedig közhasznú génmegőrző társaság alakult a nevében kifejezett cél megvalósítására. A régi magyar háziállatok bemutató és tenyésztő helyévé lett.
Megszüntették a pusztát keresztül-kasul behálózó csatornákat is, amelyek a félbehagyott rizstermesztést szolgálták volna ki vízzel. A légvezetékeket a föld alá vitték, hogy ne zavarja a puszta eredeti látványát.

A második évezred végén, 1999-ben a HNP a világörökség részévé vált, kultúrtáj kategóriában. Ez új lendületet adott minden eddigi tevékenységének, s a kategória megnevezésének megfelelően hangsúlyozta, hogy nem megszüntetni kell az ott folyó gazdasági tevékenységet, hanem összhangba hozni a természetvédelemmel. Így nem is kicsi gazdasági potenciál a ló-, a szürke marha-, s a juhtenyésztés, s nem utolsósorban a nádgazdaság. Ez utóbbi 350 embernek ad munkát, s évi 6 millió kéve nádat termel, amelyből 2 millió exportra kerül. A halgazdaság 200 embere pedig 3000 tonna élőhalat produkál. Fellendült a biotermelés is, amelynek egyik végtermékét, a vegyszermentesen tenyésztett szürke marha húsát a hortobágyi csárdában kínálják a vendégeknek.

A világörökséghez tartozó területek sajátja, hogy azokat be is kell mutatni az érdeklődőknek. E célra látogatóközpontot, erdei iskolát építettek, felújították a hortobágyi kisvasutat, tanösvényeket nyitottak a nemzeti park mai vezetői. Madármegfigyelő állásokat is kiépítettek. E fejlesztésekre 2,3 milliárd forintot fordítottak, s ugyanennyi összegű fejlesztésekre már nyertes pályázataik vannak.

A nemzeti park vezetőinek nagy segítőtársa az idő. Hiszen például a rizstermelés csatornáit viszonylag hamar be lehetett temetni, de azok helye csak 25-30 év alatt lesz ugyanolyan, mint kialakításuk előtt. Régi megfigyelés, hogy a Hortobágyot három tényező alakítja. A tűz, a víz és a legelő jószág. Nagy szárazság idején gyakran kigyullad a puszta.

A katasztrófát szenzációként tálalja a média, holott amióta világ a világ, a pusztai tüzek előfordultak itt, legföljebb akkor érdemes oltani őket, ha lakott területeket, emberéleteket veszélyeztetnek. Nyomukban néhány hét alatt új növényzet nő. A vizet nem lehet "eloltani", sőt a Hortobágy jelentős része vésztározóként szolgál, ha a Berettyón árvíz fenyeget. De a víz sem újdonság a pusztán. Valamikor a vizes tavaszokon csónakon is meg lehetett tenni a félszáz kilométeres utat Tiszacsegétől Nádudvarig. A legelő jószágok száma örvendetesen emelkedik, manapság 500 ló, 11 ezer szarvasmarha és több mint ötvenezer juh "nyírja" a puszta gyepét.

A puszta látványa sok tekintetben már nagyon hasonló arra, amelyet évszázadok óta mutatott. De azért van még tennivaló bőven. A Hortobágy közepén 8000 hektáros bombázótér területe még rehabilitáció előtt áll. Át kell kutatni, mert sok fel nem robban bomba van a föld alatt, s a vashulladékot is el kell távolítani.

Azt is tervezik, hogy az igazgatóságot is a Hortobágyra telepítik a debreceni Klaipeda utcából, hiszen nem indokolt, hogy 35 kilométerre legyen a tulajdonképpeni működési területtől. Ugyancsak tervezik a mátai ménes épületeinek, berendezéseinek renoválását. S ami az arra járóknak is hamar észrevehető lesz: 2009-ben felújítják a táj jelképét, a kilenclyukú hidat.