Kongói helyzet

Ahhoz hogy Kongó helyzetét megérthessük, tisztáznunk kel pár dolgot az ország helyzetéről. A világ tizenkettedik legnagyobb állama, 2.344.858 négyzetkilométerrel, lakossága 62,6 millió fő. Fővárosa Kinhasa, hivatalos nyelve a francia mellett a lingala. Területe nagy részét őserdő borítja a hatalmas Kongó folyó miatt, de itt található a Tanganyika-tó is. A lakosság törzsi megosztottsága hatalmas: 12 fő etnikai csoportot lehet megkülönböztetni, melyeken belül 240 kisebb csoport helyezkedik el, és több mint 200 különböző nyelvet beszélnek. Az emberek nagy része katolikus vagy protestáns, mely irányzatok erősen keveredtek az ősi hiedelmekkel. Természeti erőforrásokban az egyik leggazdagabb afrikai állam, a világ legnagyobb ipargyémánt bányáival, és kimeríthetetlennek tűnő rézkészletével. Ennek ellenére az életszínvonal még az afrikai országokhoz képest is alacsony, a világbank 1994-ben hitelképtelenné nyilvánította az országot.

A Kongói Demokratikus Köztársaság (KDK) – nem összekeverve a Kongói Köztársasággal – belga uralom alól szabadult 1964-ben. Vezetője, Mobutu Amerika barát politikát folytatva került a hatalomra a hidegháború idején. Erős egypártrendszert épített ki, és magát egyedüli jelöltként állítva megválasztották elnöknek. Uralkodását semmibe vett emberi jogok, legendásan nagy korrupció, és átnevezések kísérték (ekkor lett az országból Zaire).

Első és második vérontás

A Szovjetunió felbomlása után Amerikának már nem volt szüksége Zaire támogatására, hisz a hidegháború véget ért. Mobutu támogatottsága meggyengült, ezért kénytelen volt 1990-ben kihirdetni a harmadik köztársaságot, de az ebben foglaltak csak kozmetikai reformok voltak, igazi eredmény nélkül. 1994-ben mintegy kétmillió hutu menekült el Ruandából a tutsik (Tutsi Hazafias Front) elől a környező országokba, köztük észak Zaire-be is. Mobutu segített felfegyverezni a zairei hutu csoportokat és nem tett semmit a kialakuló etnikai háború ellen, amibe a környék kisebb etnikumai akaratlanul is belekeveredtek. A zairei tutsik (banyamulenge-ék) is elkezdtek célpontok lenni, így ők fellázadtak: szövetkeztek a Mobutu-ellenes erőkkel, majd Uganda és Ruanda kormányával. Vezetőjük Laurent-Désiré Kabila lett, és 1996 végén vezetésével – és a katonaság kegyetlen mészárlással felérő fellépéseivel - megindult Mobutu kiszorítása az országból, mely 1997 májusára sikerült is (az exelnök elhagyta az országot és nem sokkal később meghalt). Kabila – aki erősen kommunista nézeteket vallott - lett az elnök, és az ország visszakapta többek közt régi nevét.

Kabila azonban drasztikusan megváltozott, miután hatalomra került: újra begyűrűzött a korrupció, erősen központosítani szándékozott hatalmát és kiújította az etnikai ellentéteket, ezért több, eddig őt támogató demokratikus csoport fordult ellene. Összetűzött a háború kezdetekor segítségére siető országokkal is, akik a segítségért némi nyersanyagbeli hálát vártak. Aztán 1998-ban kiűzött minden tutsit a kormányból, és elrendelte hogy az összes ugandai vagy ruandai hagyja el az országot. Ez vezetett a földrész modern időszámításának legnagyobb háborús konfliktusához, a II. kongói háborúhoz.

A két eddig szövetséges ország csapatokat küldött a rendelet hatására formálódó tutsi lázadóknak és ezzel kitört a vérengzés (amibe Ruanda oldalán beszállt Burundi is). A lázadó csapatok - külső segítséggel - egyre több várost foglaltak el, így a kormány diplomáciai lépésre szánta el magát: Namíbia, Zimbabwe és Angola augusztus 19-én egy Harare-i gyűlésen csatlakoztak a megszállók elleni harchoz. Ehhez pár héttel később társult Csád, Líbia és Szudán is. Ezzel a lépéssel sikerült visszaszorítani a lázadókat, de legyőzni így sem sikerült őket. Ráadásul többfrontos háború indult, melybe egyre inkább csatlakozott Uganda és Ruanda hadserege is. Bár 1999 januárjában Nelson Mandela közreműködésével sikerült egy béketárgyalást összehozni (és a tűzszünetben meg is állapodni) Ruanda, Uganda, Angola, Namíbia és Zimbabwe közt, de Kongót nem hívták meg, és így a harcok tovább folytatódtak. Eközben a nyugat békésen nézte az eseményeket, csak USA és Japán húzott belőle némi hasznot, mikor üzletelt a kongói kormánnyal.

1999-ben kitört a „háborún belüli háború”, amikor a lenda és a hemu népcsoport (követve a hutu-tutsi példát) egymásnak esett az amúgy is háború sújtotta Kongóban. Bár 1999 júliusában újabb tűzszünet köttetett – ezúttal Kongó bevonásával – de ez is pár héten belül megtört, köszönhetően az apró villongásoknak és abból kinövő nagyobb hadmozdulatoknak. Augusztusban az eddig relatív szövetséges Uganda és Ruanda csapatai is összecsaptak, ami csak tovább fokozta a fennálló káoszt. Bár az ENSZ 2000-ben több mint ötezer békefenntartót küldött a térségbe és az Afrikai Unióval közösen próbáltak valamiféle békét kicsikarni, a háború tovább dúlt.