A hasonlat persze kicsit erős. De tény, hogy a Valutaalap módszereit sokan kérdőjelezték már meg. A szervezetet folyamatosan az antiglobalista mozgalmak célkeresztjében áll. Az Egyesült Államok vezette globalizáció sokaknak nem tetszik. Főleg az, ahogy Amerika magát tartja a nyugati világ erkölcscsőszének. És persze ennek biztos tudatában végzi térítő tevékenységét. Csúnyábban szólva gyarmatosítását.

Az 1993-ban meghirdetett Clinton-doktrina óta az USA határozott célként fogalmazta meg befolyási övezetének tágítását. Bill Clinton akkor kijelentette, a külpolitikai célok elérését gazdasági eszközökkel kell biztosítani. Ez volt a modern globalizmus születése. Ennek volt meghatározó szereplője a Nemzetközi Valutaalap.

Honnan van a pénz?

Sokan nem tudják, hogy az IMF honnan szerzi a pénzét. Természetesen állami befizetésekből. Minden tagállam, amely tagja a Valutaalapnak, gazdasági súlyának megfelelően évente fizet be bizonyos összeget. Nem meglepő, hogy a legnagyobb befizető az Egyesült Államok. Aki pedig a legtöbbet fizet, annak nyilvánvalóan meghatározó szerepe van a pénzek elosztásában is. Mondhatjuk azt a közhelyet is: akinél a pénz,annál a hatalom. Persze az IMF nem az amerikai kormány, nem tartozik alá politikailag. De a Clinton-doktrina óta tény, hogy az IMF szerepe erőteljesen megnövekedett a világ politikai életében.

Az IMF-hez alapvetően bármely állam kormánya fordulhat hitelért. Viszont a szerződések, melyeket a Valutaalap egy adott kormánnyal köt, messze túlmutatnak a gazdasági kérdések tisztázásán. Vagy ha úgy tetszik, a szerződések megkötésekor a Valutaalap olyan gazdasági követelésekkel – diplomatikusabban fogalmazva biztosítékokkal – áll elő, melyeknek már politikai vonatkozásai is vannak.

A kiszolgáltatottságra apellál

Az IMF tehát a hitelnyújtáson túl, olyan elvárásokat támaszt, melyek az adott ország egész társadalmára is kihatnak. Ez különösen a fejlődő országok esetében gyakori. A Valutaalap kihasználja ezen országok kiszolgáltatottságát, azt, hogy pénzhiányban szenvednek, és egyetlen lehetőségük a hitelfelvétel. A követeléseik azonban sokszor megakadályozzák a kormányoknak, hogy arra költsék a pénzt, amire szeretnék.

Konkrétabban: az IMF sok esetben elvárja, hogy a kormányok bizonyos kedvezményeket adjanak a külföldi multinacionális cégeknek. Ezek lehetnek adókedvezmények, zöldmezős beruházások, vagy bármi hasonló segítség, ami az óriáscégek profitját maximalizálhatja. Ez persze jó is az országnak, meg rossz is. Egyrészt munkahelyeket teremt, másrészt viszont az olcsóbb munkaerő és az adókedvezmény hatására realizált nyereséget kiviszi az országból. Beruházásokat csak ritkán valósítanak meg. Vagyis az ország nem fejlődik, egyedül a munkanélküliségi helyzet javul… tegyük hozzá ideig óráig.

Mert amint megnövekszik a bér, vagy az állam megpróbál valamiféle adót rákényszeríteni a cégre, esetleg még a szakszervezetek is elkezdenek ugrálni a dolgozók érdekében, fogja magát és feladja a már kevésbé rentábilis pozícióját. Ismerjük ezt a helyzetet Magyarországon is.

Valamit valamiért

Ha az IMF kérdés nélkül adná a pénzt, esetleg abban tenné érdekeltté az országot, hogy iskolákat, kórházakat – ez főleg a fejlődő világ országaira vonatkozik – építtetne, akkor a felvett hitelből valóban fejlődni kezdene az adott régió. Ám egy kórház, vagy egy iskola nem fogja az IMF (rajta keresztül Amerika, avagy a nyugati világ) érdekeit szolgálni. A fogyasztói társadalmat kell kiszolgálni, nem pedig a helyi kultúrát, egészségügyet, oktatást, infrastruktúrát fejleszteni.

Ha egy ország az IMF tárgyalások során megpróbálná a globális nagytőkét kiszorítani az országából, nem beengedni az Amerikai székhelyű multinacionális vállalatokat, biztos lehet benne, nemhogy egy fillért, de még annyit sem fog látni. Ilyen a pénzzel terjesztett kapitalizmus. Vagy a másik oldalról: a prostituálásra kényszerítés aljassága.

Mi is kapunk...

Magyarország most ettől a szervezettől készül 10 milliárd eurót kölcsönkérni. Pontosabban az IMF ekkora keretet biztosít, ha valami nagy gond lenne. Ez az adott pénzügyi válsághelyzetben érthető. Főleg, hogy kiderült, az Unió már nem tud több hitelt nyújtani. Az IMF szerződése azonban nem nyilvános, egyelőre csak ígéret van Veres János pénzügyminisztertől, hogy bemutatják a szerződést.

A feltételekről viszont alig tudunk valamit.  Pedig bizonyosan vannak. Hogy pontosan mik, azt nem tudjuk. Gyurcsány Ferenc először csak annyit árult el, képesek vagyunk megfelelni a feltételeknek. Majd ezek után bejelentette, milyen szigorításokat terveznek a költségvetésben.

Vagyis az IMF által támasztott feltételek rendkívül kemények. Hogy pontosan mekkora mértékű államháztartási kiadáscsökkentést kérnak a megállapodásért cserébe,még kérdéses. ahogy az is, ezt miként fogja megszavaztatni a Parlamenttel a kisebbségi kormány. Információk szerint 300 milliárd forintos kiadáscsökkentést kell megvalósítani, ami a köztisztviselők 13. havi fizetésének megszüntetését jelentheti, de magával vonhatja a 13. havi nyugdíjra fordítható összeg csökkentését is.

Hogyan tovább?

Egy biztos, a hitelfelvétel olyan tabukat fog felszínre hozni az állam szociális rendszerében, melyhez eddig senki nem mert nyúlni, sőt beszélni. Tény, hogy a magyar állam rendkívül sokat – kimondhatjuk, bőven erején felül – költ a szociális kiadásokra. Ezek lefaragása minden értelmes kormány programjában benne kellene hogy legyen.

A szavazatokért való harc azonban mindez idáig felülírta a józan észt. Éppen ezért a következő napok legizgalmasabb kérdése, hogy az IMF hitelkeret titkolt, vagy kimondott feltételeivel kapcsolatban mit reagál az ellenzék. Az IMF tehát akár akarja, akár nem, újra meghatározza egy állam elkövetkezendő éveit. Ám hogy ezt pontosan milyen követelményrendszer felállításával képzeli el, egyelőre csak nagyon kevesen tudják.