Csúcstárgyalunk orrba és szájba, mintha nem lenne jobb dolgunk. Bizonyos szempontból persze tényleg nincs: a konkrét feladatokat legbölcsebb lenne hozzáértő (és a valóságot legalább hallomásból ismerő) közgazdászokra bízni, minél távolabb minden párt minden emberétől, a politikusok pedig lesznek szívesek demonstrálni, hogy legalább kivételes helyzetben hajlandóak dolgozni is a fizetésükért, és tenni a dolgukat: tevékenykedni az ország érdekében. Ez akár kifelé is lehetne egyfajta jelzés, a világnak. De legalábbis a spekulatív részének: egyébiránt elborzasztó hülyék vagyunk, igen, jól tetszenek látni, de nehéz helyzetben csak összefogunk. Akad azért olyasvalami, ami rosszabb a Másiknál – ez ellen pedig akárkivel vállt vállnak vetünk. Mert hát mégiscsak, no. Ha másért nem, hát azért, mert ha ennél is jobban elcsesszük a dolgunkat, még a végén nem szavaznak vissza minket a tutiba. Jöhet a Jobbik, az összes kisgazda alakulat, meg az alternatív álmodozók, akik aztán tesztelgethetik a koalíciós lehetőségeiket mindenki legnagyobb örömére.

Arról, hogy normális időben így viselkedjenek szeretett honeleink, már okkal-joggal letettünk. Egy átlagos parlamenti nap nem arról szól, hogy miképp lehetne jobb az országnak, hanem arról, hogy ki tudja egységnyi idő alatt többször felmondani a marketingesek által kiagyalt aktuális lózungokat. Ám legyen, vezérdemokráciában élünk, a médiajelenlét határoz meg mindent oda és vissza. Ne nézzünk híradót, pláne ne higgyünk el semmit (lehetőleg az ellenkezőjét se), amit politikus mond. Nekünk játszanak, hátha ez alapján elhiszik, hogy másra lenne igény. Vagy nem: alapvetően nem érdekli őket a kritika, lényeg, hogy a helyükön maradjanak.

De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy mennyire veszik ezt az egészet ők maguk komolyan. Bizonyos részeit nagyon, ne tessenek félreérteni a dolgokat. Éppen csak nem azokat a részeket, amiket egyébiránt indokoltnak látnánk.

Erre a legékesebb bizonyíték a keddi ötpárti minicsúcs volt, ahol gyakorlatilag mindenki elmondta: fontosnak tartják a tárgyalásokat, de nem értik, miért sajtónyilvánosak ezek. Rendben, vitassuk meg az ország dolgait, de ne a sajtó előtt, mert ez így menthetetlenül marketingcirkusszá válik.

Kösz szépen, ez nem is olyan jó, mondotta a dalnok.




Ennél csak az szebb, hogy hasonló mértékű egyetértés volt a kérdésben, mint a képviselői fizetésemelésben szokott: igen, tárgyaljunk, persze, fontos a kérdés, de ne a nyilvánosság előtt, ha lehet. Csak azt ne: nem léphetünk ki a szerepünkből, nem beszélhetünk normális emberek módjára. Ez megengedhetetlen.

És persze valahol érthető a logika, évtizedek óta ebben és ebből élnek: ha csak egy darab zsurnalisztát szimatolnak a közelben, már a szokásos köröket kell lefutni. Nem engedjük, hogy a Zemberekkel fizettessék meg, mi, liberálisok és a reform, normális Magyarország, és persze az összefogás, továbbá helyünkön vagyunk és tesszük a dolgunkat – amit lassan egy óvodás is fejből fúj.

Felelős politikusként viselkedni, meghallgatni és megfontolni egymás felvetéseit: jujj, ne hogy mán! Pláne nyilvánosság előtt. A rendszerváltás óta dobálják egymást sárral, és a politikába belecsömörlöttek aránya még mindig a szavazóképesek fele alatt táncikál: kell még dolgozni egy keveset ezzel a dologgal. Ha már idáig sikerült eljutni, nem lenne szabad összekuszálni a képet azzal, hogy normális emberek módjára beszélünk egymással.

Tessék elképzelni: mi, liberálisok, nem forszírozzuk a széllel szembeni lekvárkaszálást: hozzuk rendbe az országot, utána pedig dolgozzunk ki közösen egy vállalható és támogatott reformkoncepciót – fordul Fodor a kamerák felé. Elkúrtuk, de még egyszer nem akarjuk, vagy legalább nem mi egyedül – mondja szokásos mélyen őszinte pillantásával Gyurcsány. Nem akarjuk, hogy a Zemberek fizessék meg, de a kecskék sem akarják, úgyhogy mégiscsak – mondja mondjuk Orbán. Majd megint megszívatjuk a nyuggereket, aztán megmondjuk nekik, hogy ez nekik milyen jó. A Vik-tor-vik-tor így is szólni fog, legfeljebb kicsit halkabban. Zágsón. A normális Magyarországon tarthatatlan a hetven-harminc, legalább tízet mi is akarunk – mondja Dávid Ibolya, Semjén Zsolt pedig az egyszerűség kedvéért simán csak bocsánatot kér mindenért, és felszámolja nem létező pártja frakcióját – üdítő lenne ez a fajta őszinteség.

De fölösleges lenne ilyet várni tőlük: mi már beérnénk azzal, ha kivételesen azt mondanák a derék pártprominensek: rendben, helyzet van, most egy kicsit figyelünk egymásra és beszélgetünk is. Látjátok, emberek? Ti is legyetek észnél, ha ilyet teszünk, tényleg gáz van. Míg tart ez a válság nevű istenverése, ti is tegyétek kicsit félre a hülyeséget, most kivételesen nem alkalmas. Majd, reméljük mihamarabb. Becsszó.

Akármennyire is szeretnénk ugyanis hinni, hogy ez a színjáték a mi megnyugtatásunkat célozza (látjátok, semmit sem javultunk, nincs is semmi baj), nehezünkre esik a dolog. Ez csak a rutin, és a készülődés a következő választásokra. Abból pedig nem szabad kiszállni: egyetlen érdemi, egyszersmind fő cél az anyázó status quo fenntartása.

Legalábbis a nyilvánosság előtt. Mögötte akár dolgozni is hajlandóak lennének, ez azért kiderült a nyilatkozatokból. És a legszebb az, hogy ezt így, kerek perec kimondták. Nem is szégyellik, nem tartják még egy iciripicirit sem cikinek, ez van, ne titkolózzunk fölöslegesen (vagyis de, csak ne ebben a témakörben).

Mi meg nem szólunk semmit sem, újra leadjuk majd rájuk a voksunkat. És ez az, ami viszont minden eddiginél cikibb. Szerencse, hogy nem a nyilvánosság előtt tesszük.