Indokolatlannak tartja a szlovák rendőrség fellepését a magyar szurkolók ellen a szombati dunaszerdahelyi labdarúgó mérkőzésen Pázmány Péter, a város polgármestere, aki szerint a Magyar Koalíció Pártjának (MKP) képviselői ki fogják kérni a rendőrségtől az
2008. november 2. vasárnap 13:46 - Hírextra
Pázmány Péter jelen volt a helyi labdarúgó csapat (DAC) és a Slovan Bratislava szombati mérkőzésén, és az ott látottak alapján azt mondta vasárnap az MTI-nek, hogy megítélése szerint a rendőrök beavatkozása indokolatlan volt. A polgármester szerint a szlovák rendőrség azt állítja, hogy atrocitások történtek a szurkolók részéről, de az MKP jelen lévő képviselői ezt nem észlelték.
asernak, szeretettel:
"Egy nő Berlinben - film készült a fél Európát végigerőszakoló szovjet horda kelet-németországi "felszabadító" munkásságáról
2008-11-03. 17:52
Az Egy nő Berlinben (A Woman In Berlin) a német újságíró, Marta Hillers naplójából készült, és bemutatja mindazokat a borzalmakat, amelyeket a Vörös Hadsereg katonái követtek el a Harmadik Birodalom fővárosában 1945 áprilisában és májusában. A Daily Mail cikke nyomán.
Jelenet a filmből
Jelenet a filmből
Marta egyike azoknak a nőknek, azon nők millióinak, akiket a Vörös Hadsereg katonái megerőszakoltak egy vagy több alkalommal. A második világháború végének sajátossága volt, hogy az orosz felszabadítókkal" szemben akik elfoglalták Kelet-Németországot a történészek meglehetősen engedékenyek voltak, és szemet hunytak olyan dolgok felett, amelyek igenis megtörténtek.
Az oroszok négy éven át tartó harca a Wehrmacht ellen sokak számára fájdalmas volt. Az oroszok által Nagy Honvédő Háborúnak hívott időszak volt ez, amikor minden ötödik német katonát megöltek. Minden öt közül négyen a Keleti Fronton haltak meg.
Manapság nagyon sok orosz számára elfogadhatatlan az a tény, hogy a Nagy Honvédő Háború idején a Vörös Hadsereg végigerőszakolta Poroszországot és Kelet-Németországot is. Amikor Antony Beevor erről írt Berlin: The Downfall (Berlin: A bukás) című könyvében, a Londonba kinevezett orosz nagykövet, Grigorij Karasin istenkáromlással" vádolta meg a történészt, mondván: azokat rágalmazza meg, akik megszabadították a világot a náciktól.
Hasonlóan reagálnak a ma élő németek is: nem akarnak arról beszélni, hogy valóban megtörtént az erőszak, és nem akarják, hogy anyáik és nagyanyáik a nyilvánosság elé álljanak, és elmondják saját történetüket. Pedig ez a film ezt teszi.
Nagyon sok olyan német nő él még ma is, aki soha nem beszélt a történtekről a frontról visszatérő férjének. Ez volt 1945 elhallgatott történése. És most nem csak a történelemkönyvek lapjára kerül, hanem a nemzetközi hallgatóság is szembesülhet az áldozatok elhallgatott, fájdalmas emlékeivel a villódzó képernyőn és mozivásznon.
Laurence Rees történész World War Two: Behind Closed Doors (A második világháború: Zárt ajtók mögött) című új könyvében rámutat arra, hogy habár a nemi erőszak hivatalosan bűncselekménynek számított a Vörös Hadseregben, tény, hogy Sztálin világossá tette: a nemi erőszak és a német civilek terrorizálása egyfajta jutalom" a katonáknak. Sztálin azt mondta: az embereknek meg kellene érteniük: a katona aki több ezer kilométert harcolt végig vérben és fegyvertűzben és halálban megérdemli, hogy egy kicsit szórakozzon a nőkkel.
Egy másik esetben, amikor azt állították, hogy a Vörös Hadsereg katonái fogva tartott németeket bántalmaztak, Sztálin azt mondta: Túl sok előadást tartottunk a katonáinknak, hagyjuk, hogy egy kicsit kezdeményezőek legyenek!" A nemi erőszak egyébként egyfajta fegyvere volt Sztálin állami katonai rendőrségének, Lavrentyij Berija például sorozatosan követett el nemi erőszakot. Egy alkalommal egy amerikai diplomata, Berija testőre és Tatjana Okunyevszkaja színésznő is szemtanúja volt annak, hogy Berija megállította fekete autóját az utcán, belökött egy nőt a kocsiba, és hazavitte az ágyába.
Távol vagy mindentől és mindenkitől, tehát ha sikoltozol, az sem baj mondta Berija a nőnek, amikor a dácsájába értek. A kezemben vagy. Úgyhogy gondolkozz el ezen, és ennek megfelelően viselkedj.
Az NKDV vezetője több mint száz iskoláskorú kislányt és fiatal nőt rabolt el és erőszakolt meg. Rees szerint így nem is volt csoda, hogy amikor a Vörös Hadsereg katonáinak gaztetteiről szóló jelentések Moszkvába értek és Berija kezébe kerültek, a katonák szörnyű tetteinek nem lett semmilyen következménye.
Berlin női lakosságának megerőszakolása - és mindenki veszélyben volt 13 és 70 éves kor között - hihetetlenül elvetemült és bűnös dolog volt. Egy berlini ügyvéd mesélte el szívtépő történetét. Az ügyvéd valahogyan megmentette zsidó feleségét a németek karmaiból, és megpróbálta az asszonyt megmenteni a Vörös Hadsereg katonáitól is. Miközben sebesülten feküdt, végig kellett néznie, ahogy a feleségét megerőszakolják a katonák.
A Vörös Hadsereg Berlinben. Minden német nőt megerőszakoltak, aki az útjukba került.
A Vörös Hadsereg Berlinben. Minden német nőt megerőszakoltak, aki az útjukba került.
Egy szót sem beszéltek oroszul, és ez könnyebbé tette a dolgot - írta haza küldött levelében a Vörös Hadsereg egyik katonája 1945 februárjában. - Nem kellett győzködni őket. Csak rájuk fogtuk a revolvert, és azt mondtuk nekik, hogy feküdjenek le. Aztán elvégeztük a dolgunkat és tovább mentünk.
Nem volt szokványos, hogy a szovjet katonák bevallották rémtetteiket, ráadásul, hogy mindezt a családjuknak írt levélben tették. Ezért van az, hogy az új német film szinte sokkolja a közvéleményt.
A német könyvkiadó, Hans-Dietrich Müller Grote levelet írt Truman elnöknek, aki a potsdami konferenciára érkezve az üzletember házában szállt meg. A ház lakói az Ön érkezése előtt állandó félelemben és rettegésben éltek. Nap nap után és éjszakánként is fosztogató orosz katonák jártak ki-be, megerőszakolták a lánytestvéreimet a szüleik és gyermekeik szeme láttára, idős szüleimet megverték. Minden bútort felszaggattak szuronyaikkal, mindent összetörtek."
Drezdában a Vörös Hadsereg támadásai a német nők ellen 1945 tavaszán hágtak tetőpontjukra. A város rengeteget szenvedett már addig is a szövetségesek bombázásaitól. A szovjet katonák szisztematikusan járták végig a házakat egymás után. John Noble így emlékezett vissza erre az időszakra: A szomszéd házba betörtek a szovjet katonák. Kilökték az ott lakó nőt az utcára, és megerőszakolták. A férfiaknak végig kellett nézni, aztán lelőtték őket. Az utcánk végében egy nőt egy vasúti kocsi kerekeihez kötöttek. Iszonyatosan bántak vele."
Chris Bellamy történész szerint habár erről az időszakról nem születtek feljegyzések a túlélőktől, bizonyos, hogy a többszörös nemi erőszak sem volt ritka, sőt, a szovjet vezetés ezt is elnézte katonáinak.
A Vörös Hadsereg katonái a becslések szerint kétmillió alkalommal követtek el nemi erőszakot Németországban. Ebből 70 000-100 ezret Bécsben, 50 000-200 ezret Magyarországon. Több ezer nőt erőszakoltak meg Romániában, Bulgáriában, Lengyelországban, Csehszlovákiában és Jugoszláviában is. Egyes történészek az állítják: a szovjet katonák azokat a német egyenruhát viselő orosz nőket sem kímélték, akikre a felszabadított koncentrációs táborokban bukkantak. Egy szovjet katona naplójában azt is feljegyezte, hogy különösen szerették megerőszakolni a náci párt funkcionáriusainak feleségeit.
A vodka persze nagy szerepet játszott ezen bűncselekmények elkövetésében, de emellett ezek a katonák érzéketlenek és agresszívak is voltak. A nemi erőszakot gyakran követte kínzás, sőt, gyakran előfordult, hogy az áldozatot agyonlőtték vagy agyonverték.
Richard Evans, a Cambridge-i egyetem professzora most publikált könyvében egy fiatal szovjet tisztet idéz. A katona arról számol be, hogy megtaláltak egy csapat menekülő német nőt és gyereket. A nők, anyák és gyerekeiket lefektettük az út jobb oldalára, mellettük ott álltak a katonák letolt nadrággal. Azokat a nőket, akik tiltakoztak, átlökték a másik oldalra, és agyonlőtték, ahogyan azokat is, akik a gyereküket védték." A tiszt azt mondta: minden katona részt vett ebben.
(Daily Mail - Délmagyar nyomán)"
aser
2008. november 3. 21:39
Beneš dekrétumai
Az 1945. április 5-én kiadott kassai kormányprogram megvalósulását a következő
időszakban kiadott elnöki rendeletek és a Szlovák Nemzeti Tanács által kibocsátott
törvények biztosították (ez utóbbiak nem egyszer megelőzték a prágai intézkedést).
Beneš rendelkezései elsősorban a németeket sújtották, azonban a magyarokról sem
feledkezett meg. 1945. május 14. és október 27. között 143 dekrétum született,
melyek közül 13 közvetlenül, kb. 20 közvetve érintette a két kollektívan bűnösnek
tekintett etnikumot.
Ezek közül valószínűleg Beneš 1945. augusztus 2-án kiadott 33. elnöki dekrétuma
járt a szlovákiai magyarság számára a legsúlyosabb következményekkel. A rendelet
– híven a kassai programban megfogalmazottakhoz – automatikusan megfosztotta
őket állampolgárságuktól, ami a nyugdíj és más állami járulékok megvonását, az
állami alkalmazásból való elbocsátást is maga után vonta. A magyar nemzetiségű
magánalkalmazottak elbocsátását egy júniusban kiadott rendelet írta elő. Betiltották
a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyar hallgatókat az
egyetemekről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, befagyasztották a
magyarok bankbetétjeit. Lehetővé tették és szabályozták a németek és magyarok
földjeinek elkobzását, melyekre cseheket és szlovákokat telepítettek.
Népbírósági eljárások
A szlovákiai Guta községből kitelepített magyarok elbúcsúznak a temetőben fekvő
(1945. április 5.) követően az év végéig a népbíróságok mintegy 75.000 szlovákiai
magyart – elsősorban értelmiségieket – ítéltek el háborús bűnösként és utasíttotak ki
az országból.
Sorozatosan perbe fogták a háború előtti magyar közélet jeles alakjait, akiket a
köztársaság szétverésével vádoltak meg. A gyakran tömegessé váló perek közül
méreteiben a kassai magyar per volt legnagyobb, amelyben közel 600 magyart
nyilvánítottak háborús bűnössé.
Szintén perek sorát rendezték a magyarok jogvédelmét felvállaló és ellenállását
megszervező csoportok tagjai ellen. Gróf Esterházy Jánost, a két háború közti
csehszlovákiai magyar politika vezéralakját, aki a háború alatt zsidókat mentett, és
mindvégig ellenállt a náciknak, 1945-ben kiadták a Szovjetuniónak, és 1949-ig ott volt
kényszermunkán. Hazatérve a rá Pozsonyban kirótt halálbüntetést életfogytiglani
fegyházra módosították. A megtört politikus 1957-ben halt meg egy morvaországi
börtönben.
Kényszermunka, deportálások
A szudétanémetek teljes kitelepítését követően, 1946 tavaszán megkezdődött a
„munkaerő-toborzás”. A Szlovák Telepítési Hivatal által kidolgozott elképzelések
szerint, Szlovákia magyar járásaiból minden magyar nemzetiségű személy
„átcsoportosítására” sor kerülhetett. A tömeges deportálások 1946 novemberétől
1947 februárjáig tartottak. Ebben az időszakban 44 ezer személyt (férfiakat, nőket,
gyerekeket és öregeket) szállítottak fűtetlen marhavagonokban Csehországba. Az
akció végrehajtását a hadsereg segítette. A sokszor napokig tartó utazás után a
csehországi vasútállomásokon valóságos emberpiacot tartottak, ahol a cseh gazdák
kiválaszthatták az igényelt munkaerőt. A deportáltak vagyonát az állam ún. bizalmiak
számára utalta ki, akik kezdetben a vagyon kezelői lettek volna, idővel pedig
tulajdonosai is. A bizalmiak zöme volt partizánokból és az északi járásokból
„kolonistának” jelentkezőkből állt.
Lakosságcsere
A magyar-szlovák áttelepítési hivatal ellenőrzi az áttelepített magyarokat szállító
teherautókat Érsekújvárnál, 1946. szeptember[1]A magyarok kényszermunkára való
elhurcolása része volt a Magyarországra irányuló nyomásgyakorlásnak, amelynek
célja a lakosságcsere-egyezmény végrehajtatása volt. A lakosságcsere terve azután
vetődött fel a csehszlovák vezetésben, miután a potsdami konferencián illetve a
párizsi békekötést megelőző tárgyalásokon elutasították a magyarok egyoldalú
kitelepítését – ellentétben a hárommilliós német kisebbséggel. A Szovjetunió
támogatásával végül sikerült rábírni a magyar kormányt, hogy 1946. február 27-én
aláírja az erről szóló egyezményt. A Gyöngyösi János magyar külügyminiszter és
Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár által aláírt egyezmény
értelmében, a csehszlovák hatóságok annyi szlovákiai magyart voltak jogosultak
Magyarországra áttelepíteni, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezett a
Szlovákiába való áttelepülésre. Az egyezmény megkötése után a szlovák hatóságok
nagyarányú toborzási akcióba kezdtek a Magyarországon élő szlovákok körében.
Érveiket elsősorban arra alapozták, hogy a többnyire szerény vagyonú szlovákok
számára jól működő gazdaságokat és könnyebb életet ígértek.
A Magyarország számára rendkívül hátrányos egyezmény szerint a magyar fél
vállalta, hogy a meghatározott kvótán felül átveszi a háborús bűnösöket is. Ezzel
visszaélve a csehszlovák bíróságok tömegesen vonták felelősségre a háború alatt
állítólag elkövetett bűneikért a felvidéki magyarokat, s végül több mint 70 ezer
személyt írtak össze, akinek háborús bűnösként kellett volna elhagynia szülőföldjét.
Csehszlovákia végül a deportálások elindításával bírta rá a magyar kormányt a
lakosságcsere lebonyolítására, amely 1947 áprilisában kezdődött a dél-alföldi
szlovákok és a mátyusföldi magyarok kicserélésével. A vasúti szerelvények naponta
szállították összes ingóságukkal együtt a kijelölt családokat Magyarországra. A
végleges adatok szerint a Magyarországról Szlovákiába önként áttelepült 60 257
szlovákkal szemben 76 616 magyar volt kénytelen a szülőföldjét elhagyni. Óriási
különbség mutatkozott azonban a hátrahagyott vagyonban. Mivel a szlovák
hatóságok általában a módosabb gazdákat jelölték ki az áttelepülésre, a szlovákok
által Magyarországon hagyott 15 ezer kataszteri holddal s 4400 lakóházzal szemben
a Magyarországra áttelepített magyarok 160 ezer holdat és 15 700 lakóházat
hagytak maguk mögött. Az utolsó áttelepülők 1949 nyarán lépték át a
csehszlovák–magyar határt.
Szlovákosítás
A reszlovakizációs folyamat, vagy „visszaszlovákosítás” azt jelentette a csehszlovák
értelmezés szerint, hogy az előző századokban elmagyarosodott szlovákoknak
lehetőséget adtak visszatérésükre az anyanemzethez. Az elvet már 1918 után
megfogalmazták, de tömeges alkalmazására csak a második világháborút követően
került sor. A reszlovakizáltak visszakaphatták állampolgárságukat, kihúzták őket a
deportálásra és áttelepítésre kijelöltek listájáról és visszaadták elkobzott
tulajdonukat. A feladat végrehajtása a „reszlovakizációs bizottságokra” hárult:
propagandamunkát végeztek és elbírálták a beérkezett kérvényeket. Az agitációba
gyakran a fenyegetés hangja vegyült, s szórólapok figyelmeztették a magyar
lakosságot, hogy a szlovák nemzetiség vállalása az utolsó esély a szabad élet
biztosítására. A felvidéki magyarok jelentős része végül beadta a derekát, hiszen
felmérte, hogy az állampolgárság hiányával járó teljes kiszolgáltatottság milyen nagy
veszélyt jelent. 719 településről összesen 423 264-en kérték a szlovák nemzetiség
megadását, ebből összesen 326 679 személyt nyilvánítottak szlováknak.
Így is mintegy négyszázezer magyar maradt a csehszlovák állam területén, akiket a
kormány eleinte ki akart toloncolni Magyarországra, majd mivel terveit végleg
szétfoszlatta a párizsi békekötés 1947 elején, komplett tervezetet dolgozott ki a
magyarság széttelepítésére és asszimilációjára nézve. Ez azonban a kommunisták
hatalomátvétele miatt nem valósulhatott meg.
aser
2008. november 3. 11:34
ez volt az indoka a szlovák rendőr terrornak!
Be kell jelenteni az EU összes szervénél ezt a rasszista esetet,és megszüntetni kivánatos ezt a terrorista Államocskát!
"Egy nő Berlinben - film készült a fél Európát végigerőszakoló szovjet horda kelet-németországi "felszabadító" munkásságáról
2008-11-03. 17:52
Az Egy nő Berlinben (A Woman In Berlin) a német újságíró, Marta Hillers naplójából készült, és bemutatja mindazokat a borzalmakat, amelyeket a Vörös Hadsereg katonái követtek el a Harmadik Birodalom fővárosában 1945 áprilisában és májusában. A Daily Mail cikke nyomán.
Jelenet a filmből
Jelenet a filmből
Marta egyike azoknak a nőknek, azon nők millióinak, akiket a Vörös Hadsereg katonái megerőszakoltak egy vagy több alkalommal. A második világháború végének sajátossága volt, hogy az orosz felszabadítókkal" szemben akik elfoglalták Kelet-Németországot a történészek meglehetősen engedékenyek voltak, és szemet hunytak olyan dolgok felett, amelyek igenis megtörténtek.
Az oroszok négy éven át tartó harca a Wehrmacht ellen sokak számára fájdalmas volt. Az oroszok által Nagy Honvédő Háborúnak hívott időszak volt ez, amikor minden ötödik német katonát megöltek. Minden öt közül négyen a Keleti Fronton haltak meg.
Manapság nagyon sok orosz számára elfogadhatatlan az a tény, hogy a Nagy Honvédő Háború idején a Vörös Hadsereg végigerőszakolta Poroszországot és Kelet-Németországot is. Amikor Antony Beevor erről írt Berlin: The Downfall (Berlin: A bukás) című könyvében, a Londonba kinevezett orosz nagykövet, Grigorij Karasin istenkáromlással" vádolta meg a történészt, mondván: azokat rágalmazza meg, akik megszabadították a világot a náciktól.
Hasonlóan reagálnak a ma élő németek is: nem akarnak arról beszélni, hogy valóban megtörtént az erőszak, és nem akarják, hogy anyáik és nagyanyáik a nyilvánosság elé álljanak, és elmondják saját történetüket. Pedig ez a film ezt teszi.
Nagyon sok olyan német nő él még ma is, aki soha nem beszélt a történtekről a frontról visszatérő férjének. Ez volt 1945 elhallgatott történése. És most nem csak a történelemkönyvek lapjára kerül, hanem a nemzetközi hallgatóság is szembesülhet az áldozatok elhallgatott, fájdalmas emlékeivel a villódzó képernyőn és mozivásznon.
Laurence Rees történész World War Two: Behind Closed Doors (A második világháború: Zárt ajtók mögött) című új könyvében rámutat arra, hogy habár a nemi erőszak hivatalosan bűncselekménynek számított a Vörös Hadseregben, tény, hogy Sztálin világossá tette: a nemi erőszak és a német civilek terrorizálása egyfajta jutalom" a katonáknak. Sztálin azt mondta: az embereknek meg kellene érteniük: a katona aki több ezer kilométert harcolt végig vérben és fegyvertűzben és halálban megérdemli, hogy egy kicsit szórakozzon a nőkkel.
Egy másik esetben, amikor azt állították, hogy a Vörös Hadsereg katonái fogva tartott németeket bántalmaztak, Sztálin azt mondta: Túl sok előadást tartottunk a katonáinknak, hagyjuk, hogy egy kicsit kezdeményezőek legyenek!" A nemi erőszak egyébként egyfajta fegyvere volt Sztálin állami katonai rendőrségének, Lavrentyij Berija például sorozatosan követett el nemi erőszakot. Egy alkalommal egy amerikai diplomata, Berija testőre és Tatjana Okunyevszkaja színésznő is szemtanúja volt annak, hogy Berija megállította fekete autóját az utcán, belökött egy nőt a kocsiba, és hazavitte az ágyába.
Távol vagy mindentől és mindenkitől, tehát ha sikoltozol, az sem baj mondta Berija a nőnek, amikor a dácsájába értek. A kezemben vagy. Úgyhogy gondolkozz el ezen, és ennek megfelelően viselkedj.
Az NKDV vezetője több mint száz iskoláskorú kislányt és fiatal nőt rabolt el és erőszakolt meg. Rees szerint így nem is volt csoda, hogy amikor a Vörös Hadsereg katonáinak gaztetteiről szóló jelentések Moszkvába értek és Berija kezébe kerültek, a katonák szörnyű tetteinek nem lett semmilyen következménye.
Berlin női lakosságának megerőszakolása - és mindenki veszélyben volt 13 és 70 éves kor között - hihetetlenül elvetemült és bűnös dolog volt. Egy berlini ügyvéd mesélte el szívtépő történetét. Az ügyvéd valahogyan megmentette zsidó feleségét a németek karmaiból, és megpróbálta az asszonyt megmenteni a Vörös Hadsereg katonáitól is. Miközben sebesülten feküdt, végig kellett néznie, ahogy a feleségét megerőszakolják a katonák.
A Vörös Hadsereg Berlinben. Minden német nőt megerőszakoltak, aki az útjukba került.
A Vörös Hadsereg Berlinben. Minden német nőt megerőszakoltak, aki az útjukba került.
Egy szót sem beszéltek oroszul, és ez könnyebbé tette a dolgot - írta haza küldött levelében a Vörös Hadsereg egyik katonája 1945 februárjában. - Nem kellett győzködni őket. Csak rájuk fogtuk a revolvert, és azt mondtuk nekik, hogy feküdjenek le. Aztán elvégeztük a dolgunkat és tovább mentünk.
Nem volt szokványos, hogy a szovjet katonák bevallották rémtetteiket, ráadásul, hogy mindezt a családjuknak írt levélben tették. Ezért van az, hogy az új német film szinte sokkolja a közvéleményt.
A német könyvkiadó, Hans-Dietrich Müller Grote levelet írt Truman elnöknek, aki a potsdami konferenciára érkezve az üzletember házában szállt meg. A ház lakói az Ön érkezése előtt állandó félelemben és rettegésben éltek. Nap nap után és éjszakánként is fosztogató orosz katonák jártak ki-be, megerőszakolták a lánytestvéreimet a szüleik és gyermekeik szeme láttára, idős szüleimet megverték. Minden bútort felszaggattak szuronyaikkal, mindent összetörtek."
Drezdában a Vörös Hadsereg támadásai a német nők ellen 1945 tavaszán hágtak tetőpontjukra. A város rengeteget szenvedett már addig is a szövetségesek bombázásaitól. A szovjet katonák szisztematikusan járták végig a házakat egymás után. John Noble így emlékezett vissza erre az időszakra: A szomszéd házba betörtek a szovjet katonák. Kilökték az ott lakó nőt az utcára, és megerőszakolták. A férfiaknak végig kellett nézni, aztán lelőtték őket. Az utcánk végében egy nőt egy vasúti kocsi kerekeihez kötöttek. Iszonyatosan bántak vele."
Chris Bellamy történész szerint habár erről az időszakról nem születtek feljegyzések a túlélőktől, bizonyos, hogy a többszörös nemi erőszak sem volt ritka, sőt, a szovjet vezetés ezt is elnézte katonáinak.
A Vörös Hadsereg katonái a becslések szerint kétmillió alkalommal követtek el nemi erőszakot Németországban. Ebből 70 000-100 ezret Bécsben, 50 000-200 ezret Magyarországon. Több ezer nőt erőszakoltak meg Romániában, Bulgáriában, Lengyelországban, Csehszlovákiában és Jugoszláviában is. Egyes történészek az állítják: a szovjet katonák azokat a német egyenruhát viselő orosz nőket sem kímélték, akikre a felszabadított koncentrációs táborokban bukkantak. Egy szovjet katona naplójában azt is feljegyezte, hogy különösen szerették megerőszakolni a náci párt funkcionáriusainak feleségeit.
A vodka persze nagy szerepet játszott ezen bűncselekmények elkövetésében, de emellett ezek a katonák érzéketlenek és agresszívak is voltak. A nemi erőszakot gyakran követte kínzás, sőt, gyakran előfordult, hogy az áldozatot agyonlőtték vagy agyonverték.
Richard Evans, a Cambridge-i egyetem professzora most publikált könyvében egy fiatal szovjet tisztet idéz. A katona arról számol be, hogy megtaláltak egy csapat menekülő német nőt és gyereket. A nők, anyák és gyerekeiket lefektettük az út jobb oldalára, mellettük ott álltak a katonák letolt nadrággal. Azokat a nőket, akik tiltakoztak, átlökték a másik oldalra, és agyonlőtték, ahogyan azokat is, akik a gyereküket védték." A tiszt azt mondta: minden katona részt vett ebben.
(Daily Mail - Délmagyar nyomán)"
Az 1945. április 5-én kiadott kassai kormányprogram megvalósulását a következő
időszakban kiadott elnöki rendeletek és a Szlovák Nemzeti Tanács által kibocsátott
törvények biztosították (ez utóbbiak nem egyszer megelőzték a prágai intézkedést).
Beneš rendelkezései elsősorban a németeket sújtották, azonban a magyarokról sem
feledkezett meg. 1945. május 14. és október 27. között 143 dekrétum született,
melyek közül 13 közvetlenül, kb. 20 közvetve érintette a két kollektívan bűnösnek
tekintett etnikumot.
Ezek közül valószínűleg Beneš 1945. augusztus 2-án kiadott 33. elnöki dekrétuma
járt a szlovákiai magyarság számára a legsúlyosabb következményekkel. A rendelet
– híven a kassai programban megfogalmazottakhoz – automatikusan megfosztotta
őket állampolgárságuktól, ami a nyugdíj és más állami járulékok megvonását, az
állami alkalmazásból való elbocsátást is maga után vonta. A magyar nemzetiségű
magánalkalmazottak elbocsátását egy júniusban kiadott rendelet írta elő. Betiltották
a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyar hallgatókat az
egyetemekről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, befagyasztották a
magyarok bankbetétjeit. Lehetővé tették és szabályozták a németek és magyarok
földjeinek elkobzását, melyekre cseheket és szlovákokat telepítettek.
Népbírósági eljárások
A szlovákiai Guta községből kitelepített magyarok elbúcsúznak a temetőben fekvő
rokonaik sírjától, 1946. szeptember[1]A kassai kormányprogram meghirdetését
(1945. április 5.) követően az év végéig a népbíróságok mintegy 75.000 szlovákiai
magyart – elsősorban értelmiségieket – ítéltek el háborús bűnösként és utasíttotak ki
az országból.
Sorozatosan perbe fogták a háború előtti magyar közélet jeles alakjait, akiket a
köztársaság szétverésével vádoltak meg. A gyakran tömegessé váló perek közül
méreteiben a kassai magyar per volt legnagyobb, amelyben közel 600 magyart
nyilvánítottak háborús bűnössé.
Szintén perek sorát rendezték a magyarok jogvédelmét felvállaló és ellenállását
megszervező csoportok tagjai ellen. Gróf Esterházy Jánost, a két háború közti
csehszlovákiai magyar politika vezéralakját, aki a háború alatt zsidókat mentett, és
mindvégig ellenállt a náciknak, 1945-ben kiadták a Szovjetuniónak, és 1949-ig ott volt
kényszermunkán. Hazatérve a rá Pozsonyban kirótt halálbüntetést életfogytiglani
fegyházra módosították. A megtört politikus 1957-ben halt meg egy morvaországi
börtönben.
Kényszermunka, deportálások
A szudétanémetek teljes kitelepítését követően, 1946 tavaszán megkezdődött a
„munkaerő-toborzás”. A Szlovák Telepítési Hivatal által kidolgozott elképzelések
szerint, Szlovákia magyar járásaiból minden magyar nemzetiségű személy
„átcsoportosítására” sor kerülhetett. A tömeges deportálások 1946 novemberétől
1947 februárjáig tartottak. Ebben az időszakban 44 ezer személyt (férfiakat, nőket,
gyerekeket és öregeket) szállítottak fűtetlen marhavagonokban Csehországba. Az
akció végrehajtását a hadsereg segítette. A sokszor napokig tartó utazás után a
csehországi vasútállomásokon valóságos emberpiacot tartottak, ahol a cseh gazdák
kiválaszthatták az igényelt munkaerőt. A deportáltak vagyonát az állam ún. bizalmiak
számára utalta ki, akik kezdetben a vagyon kezelői lettek volna, idővel pedig
tulajdonosai is. A bizalmiak zöme volt partizánokból és az északi járásokból
„kolonistának” jelentkezőkből állt.
Lakosságcsere
A magyar-szlovák áttelepítési hivatal ellenőrzi az áttelepített magyarokat szállító
teherautókat Érsekújvárnál, 1946. szeptember[1]A magyarok kényszermunkára való
elhurcolása része volt a Magyarországra irányuló nyomásgyakorlásnak, amelynek
célja a lakosságcsere-egyezmény végrehajtatása volt. A lakosságcsere terve azután
vetődött fel a csehszlovák vezetésben, miután a potsdami konferencián illetve a
párizsi békekötést megelőző tárgyalásokon elutasították a magyarok egyoldalú
kitelepítését – ellentétben a hárommilliós német kisebbséggel. A Szovjetunió
támogatásával végül sikerült rábírni a magyar kormányt, hogy 1946. február 27-én
aláírja az erről szóló egyezményt. A Gyöngyösi János magyar külügyminiszter és
Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár által aláírt egyezmény
értelmében, a csehszlovák hatóságok annyi szlovákiai magyart voltak jogosultak
Magyarországra áttelepíteni, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezett a
Szlovákiába való áttelepülésre. Az egyezmény megkötése után a szlovák hatóságok
nagyarányú toborzási akcióba kezdtek a Magyarországon élő szlovákok körében.
Érveiket elsősorban arra alapozták, hogy a többnyire szerény vagyonú szlovákok
számára jól működő gazdaságokat és könnyebb életet ígértek.
A Magyarország számára rendkívül hátrányos egyezmény szerint a magyar fél
vállalta, hogy a meghatározott kvótán felül átveszi a háborús bűnösöket is. Ezzel
visszaélve a csehszlovák bíróságok tömegesen vonták felelősségre a háború alatt
állítólag elkövetett bűneikért a felvidéki magyarokat, s végül több mint 70 ezer
személyt írtak össze, akinek háborús bűnösként kellett volna elhagynia szülőföldjét.
Csehszlovákia végül a deportálások elindításával bírta rá a magyar kormányt a
lakosságcsere lebonyolítására, amely 1947 áprilisában kezdődött a dél-alföldi
szlovákok és a mátyusföldi magyarok kicserélésével. A vasúti szerelvények naponta
szállították összes ingóságukkal együtt a kijelölt családokat Magyarországra. A
végleges adatok szerint a Magyarországról Szlovákiába önként áttelepült 60 257
szlovákkal szemben 76 616 magyar volt kénytelen a szülőföldjét elhagyni. Óriási
különbség mutatkozott azonban a hátrahagyott vagyonban. Mivel a szlovák
hatóságok általában a módosabb gazdákat jelölték ki az áttelepülésre, a szlovákok
által Magyarországon hagyott 15 ezer kataszteri holddal s 4400 lakóházzal szemben
a Magyarországra áttelepített magyarok 160 ezer holdat és 15 700 lakóházat
hagytak maguk mögött. Az utolsó áttelepülők 1949 nyarán lépték át a
csehszlovák–magyar határt.
Szlovákosítás
A reszlovakizációs folyamat, vagy „visszaszlovákosítás” azt jelentette a csehszlovák
értelmezés szerint, hogy az előző századokban elmagyarosodott szlovákoknak
lehetőséget adtak visszatérésükre az anyanemzethez. Az elvet már 1918 után
megfogalmazták, de tömeges alkalmazására csak a második világháborút követően
került sor. A reszlovakizáltak visszakaphatták állampolgárságukat, kihúzták őket a
deportálásra és áttelepítésre kijelöltek listájáról és visszaadták elkobzott
tulajdonukat. A feladat végrehajtása a „reszlovakizációs bizottságokra” hárult:
propagandamunkát végeztek és elbírálták a beérkezett kérvényeket. Az agitációba
gyakran a fenyegetés hangja vegyült, s szórólapok figyelmeztették a magyar
lakosságot, hogy a szlovák nemzetiség vállalása az utolsó esély a szabad élet
biztosítására. A felvidéki magyarok jelentős része végül beadta a derekát, hiszen
felmérte, hogy az állampolgárság hiányával járó teljes kiszolgáltatottság milyen nagy
veszélyt jelent. 719 településről összesen 423 264-en kérték a szlovák nemzetiség
megadását, ebből összesen 326 679 személyt nyilvánítottak szlováknak.
Így is mintegy négyszázezer magyar maradt a csehszlovák állam területén, akiket a
kormány eleinte ki akart toloncolni Magyarországra, majd mivel terveit végleg
szétfoszlatta a párizsi békekötés 1947 elején, komplett tervezetet dolgozott ki a
magyarság széttelepítésére és asszimilációjára nézve. Ez azonban a kommunisták
hatalomátvétele miatt nem valósulhatott meg.
Be kell jelenteni az EU összes szervénél ezt a rasszista esetet,és megszüntetni kivánatos ezt a terrorista Államocskát!