Írni akartam

Nemrégiben kaptam egy levelet egy olvasónktól: egyik írásomra reagált. Nem túlzottan gyakori, de olykor előfordul az ilyen. Különösen azért volt fontos, mert néhány (legjobb akaratom ellenére elkövetett) hibámra hívta fel a figyelmemet.

A bizonyos írás a Fogyatékos Emberek Parlamenti Napjával foglalkozott – talán olvasták Önök is, egy meglehetősen jól hangzó, ám valójában igen tartalmatlan országházi eseményről szólt: a pártok képviselői találkoztak a fogyatékosok érdekképviseleteinek tagjaival. Utóbbiak rövid kérdéseket tehettek fel, előbbiek válaszoltak, a fogyatékosoknak pedig volt egy perce reagálni az elhangzottakra. Némi malíciával a Süketek párbeszéde címet kapta az anyag – ez is olyan cím, amelyikre nem vagyok különösebben büszke. De valamivel csak fel kell rá hívni a figyelmet.



Mert úgy gondoltam, fontos a téma, és már akkor kezdett bennem körvonalazódni ez az írás is. Aztán a bizonyos levél kissé felülírta eredeti elképzeléseimet: szembesülnöm kellett azzal, hogy az erkölcsi alapom a tervezett kirohanáshoz nem kellőképpen erős.

Néhány kifejezést ugyanis helytelenül használtam a cikkben – minden rossz szándék nélkül (ebből még csepp félreértés is született kedves olvasónkkal, mikor megköszöntem neki a helyesbítéseket – azt hitte, megsértődtem. Pedig nem: mindig örülök, ha valami újat tudhatok meg a világról. Különösképpen, ha amúgy sem lenne gond, ha tisztában lennék az adott fogalmakkal).

Beszéljünk róla

Még egyszer: a probléma lényege nagyjából az volt, hogy bizonyos megnevezéseket nem megfelelően használtam: a kimondottan sértőnek számító szellemi fogyatékost használtam például az értelmi fogyatékos kifejezés szinonimájaként. Nem akarattal voltam sértő, de az voltam. Sértő a cím is, a süketek párbeszéde. Először is sértő a nem hallókra nézvést – másrészt ők kényesek arra, hogy állapotukat a siket szóval jelöljük. I-vel, nem ü-vel. Igaz, a cím hétköznapi szófordulat, de hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy még az ilyenek is lehetnek sértőek.

És ennek talán nem csak az az oka, hogy én nem voltam megfelelően körültekintő: valahogy ezek az információk általában is nagyon elsikkadnak a hétköznapokban. Nem csak a fogyatékosokról nem akarunk tudomást venni (és finomkodunk olykor az amúgy nehezen értelmezhető „fogyatékkal élő” kifejezéssel, ami lássuk be, tényleg kimondottan béna), de még azzal sem nagyon foglalkozunk, ők maguk hogyan gondolkodnak magukról. Márpedig amíg ez nem lesz téma, nem is változhat a jelenlegi áldatlan helyzet.

És ebben talán az is szerepet játszik hogy a média sem segít abban, hogy lássuk a hasonlóságainkat: akadnak szívszorító történetek (az egyik sorozatokban erős csatorna például zsinórban adja az ízléstelenül hatásvadász amerikai filmeket), de azok az információk valahogy mindig elsikkadnak, hogy a fogyatékosok is ugyanolyan emberek, mint mi. Még a fájdalmasan ritkán vetített Vaklárma című filmet javasolnám (a legjobb Gene Wilder és Richard Pryor közös művei közül), vagy esetleg azt a néhány mondatot, amit Jáksó László itt-ott elpottyantott az édesapjáról – aki nem látott (erre van egy szó: vak – mondta Jáksó, aki pontosan tudta, mennyire érzékeny az apja). Tetszik tudni, nem lesznek teljesen mások azok az emberek, akik nem látnak/hallanak/kerekesszékbe kényszerülnek. Ezt persze sejthetnénk jobban is, ha például nyáron árnyalattal nagyobb figyelmet találunk szentelni a paralimpiának is, nem csak a nagy kínai sportshownak, Madárfészkestül, Katinénistül, mifenéstül.

Ezen a bizonyos napon kis füzetkéket is osztogattak: mit tegyünk, hogyan tudunk segíteni – ez derült ki belőlük. Nem kérdezem, miért nem kap ezekből minden iskola, minden közintézmény – nyilván drága, ilyesmire pedig nemigen szokott közpénz jutni. A fizikai értelemben vett akadálymentesítés is csak árnyalattal aztán fog megvalósulni, hogy Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc vérszerződéssel fogadja egymást testvérnek az ötös metró végállomásánál felhúzott ingyenes parkolóház tövében – mert ezt a témát is sikerült a határidők átírásával megoldani.

Nem hülyék, de...

És ez már a probléma másik fele: a hatalom képviselői sem törik össze magukat azért, hogy megfelelően segítsék azoknak az életét, akiknek valóban szükségük lenne segítségre. Ezen a bizonyos napon elhangzott egy fontos és elgondolkodtató mondat az értelmi fogyatékosok képviselőitől: azért kellene a kisebb mértékben érintetteknek meghagyni a szavazati jogát, mert ha nem rendelkeznek ilyennel, a politika sem lesz érdekelt abban, hogy tegyen értük valamit. Miközben a választójoggal valóban rendelkező polgárokat nagyjából úgy kezelik, ahogyan a legsötétebb előítéletek szerint kell a súlyosan imbecillis embereket. Elnézést az érintettektől: nem az állapotukkal akarok viccelni, a kenetteljes politikára haragszom.

Ez a bizonyos nap is remekül leképezte a helyzetet: eszmecsere a fogyatékosokkal: ti kérdeztek, mi elmondjuk, milyen jó a helyzet, ti elmondhatjátok, mennyire örültök annak, amit mondtunk. Ez a megoldás sok mindenre alkalmas lehet, éppen csak arra nem, hogy az illetékesek megismerjék a problémákat, és a lehetőségek tükrében optimális(hoz közelítő, ne legyünk telhetetlenek) megoldásokat keressenek. El lehet mondani, hogy volt ilyen esemény. Lehet azzal büszkélkedni, hogy van párbeszéd. Szerepelni lehet a hírekben is – éppen csak arra nem jó az egész, amilyen célt egyébiránt szolgálnia kellene.



És sajnos ennek visszásságát a jelek szerint a politikusok maguk már nem is érzik. Nem tenni akarnak, hanem jófejnek tűnni. Lelkük rajta persze, de nem ártana, ha erre mi is figyelnénk: mi választjuk meg őket újra meg újra, akármit is művelnek (persze megfelelő alternatíva hiányában).

Addig pedig nem lehet valódi, érdemi javulást várni, míg a leginkább helyzetben lévő felelősök hozzáállása nem változik – viszont a helyzetet elnézve súlyos hiba lenne ilyesmit remélni. Addig viszont, amíg erre nem kerül sor, mi sem tudunk csak úgy előbbre lépni – nem látjuk a fogyatékosokat, és azt sem tudjuk majd, mivel tudunk segíteni nekik.

Esetleg: milyen névvel nem sértjük meg őket akaratukon kívül.