Valahogy az egész ünnepi készülődés nem úgy alakult, ahogy a nagykönyv szerint kellene neki. A munka és a gyerekek mellett alig volt időm összekapni magamat – ráadásul a férjem és imádott csemetéink sem álltak a helyzet magaslatán. Amíg én küzdöttem a tennivalókkal, ők gyakran szinte nyom nélkül eltűntek. Rájuk sem számíthattam igazán – ami a gyerekek esetében még talán megbocsátható, de életem párjától több segítségre számítottam volna. Mindhiába.

Ráadásul a munkahelyemen is év végére szaporodtak fel a tennivalók: szinte semmi időm nem maradt a munka mellett.

Ilyen körülmények között jött el december huszonnegyedike is. Délelőtt még muszáj voltam dolgozni, így délutánra maradt minden: sütés, főzés, fadíszítés – a gyerekek az apjukkal a nagyszülőknél voltak.

Ünnep ide, ünnep oda, azt hittem, felrobbanok. Délután ötkor még sehol sem voltam. Helyesbítek: romokban, ott igen. Nem is kicsit.

Ekkor toppantak be az én drágáim. Helyesebben szólva nem toppantak: hosszasan szöszmötöltek az előszobában, mire előkerültek.

Mit mondjak, nem azt kaptam, amire számítottam – volna, ha számítok bármire is. A férjem egyszerűen beparancsolt a fürdőszobába: nem érdekli, hogy állok, mondta: ünnep van, talán nem kellene egy kimondottam lestrapált csatalóra emlékeztetnem.



Mivel ekkor már semmi kedvem nem volt velük veszekedni, inkább igazat adtam neki és elvonultam fürdeni.

Hogy aztán életem legnagyobb meglepetésére kerüljek elő.

Mire kiléptem a fürdőszobából, feldíszítve állt a fa, az asztal meg volt terítve, az én kis angyalkáim pedig lelkesen énekelték a Mennyből az angyalt. Szinte még hasonlított is az eredetire.

Mint kiderült, a férjem hetek óta készült a merényletre. Jó előre leszervezte a nagyszülőknél a vacsorát, amikor eltűntek a gyerekekkel, a dalokat gyakorolták – és beszerzett egy előre feldíszített fenyőfát is, amit a megfelelő helyre csempészett, míg fürödtem.

Ennél szebb meglepetést azóta sem tudok elképzelni...