Az egyik legjelentősebb világpolitikai történés egy amerikai belpolitikai esemény volt. Az USA, mint legerősebb(nek tűnő) hatalom az elmúlt időszakban bebizonyította, hogy muszáj vele számolni – s nem csak a rossz fiúknak. Afganisztán után Irak már megtanulta mennyit számít az, hogy ki vezeti az Egyesült Államokat. Igyekeztünk átfutni a választások történetét.

Kezdetben Obama egy volt a sok wannabe elnökök közül, különösebb esély nélkül. Edwards ugyan igen gyorsan elbúcsúzott az elnökjelölti ambícióktól, azonban addig úgy festett, hogy Clintonnak egy igazi ellenfele lehet: ő. A Demokrata Párt előválasztása folyamán nem csak Edwards vérzett el gyorsan, hanem kiderült: a leendő elnökjelölt vagy Bill Clinton neje, vagy Barack Obama lesz.

Hillary Clinton

Hillary óriási előnye volt az ismertsége és a népszerűsége. Már Bill Clinton második terminusa után, 2000-ben is potenciális elnökjelöltként emlegették Hillary Clintont, akinek további előnye volt a know-how, amelyre first ladyként szert tett. A tapasztalat és a közvélemény-kutatások tehát mellette álltak – eleinte. Különböző elemzések – mint például Toby Harndené a The Telegraph-ban – arra jutottak, hogy Clinton veresége már a stratégiájában kódolva volt.

Először is, Clinton már az előválasztások megkezdése előtt az ellenfelekkel foglalkozott: „kezdődjék a párbeszéd!” jelszóval felütve a kampányát. A fagyi akkor nyalt vissza, amikor az elnökjelölt-jelölt nem kért bocsánatot az iraki háborút támogató voksáért (ahogy Edwards tette), miközben lassan áttért egy háborúellenes retorikára. Ebbe a hibába valószínűleg a félelem vezette, Clinton ugyanis nem mert gyengének látszani a leendő republikánus jelölttel szemben (amire akkor még McCain mellett Rudy Giuliani is pályázott).

Miközben Hillary Clinton a saját korábbi cselekedeteibe gabalyodott bele, Barack Obama úgy érkezhetett meg a reflektorfénybe, hogy senki nem foglalkozott vele a komoly versenytársak közül. Simon Rosenberg, Bill Clinton 1992-es kampánystratégája például úgy látta: a volt first lady két hibát is elkövetett. Egyik, hogy nem vette komolyan Obamát, a másik, hogy a saját maga erejét túlbecsülte. Amikor Edwards kiszállt a versenyből, Hillary Clintonban nem az tudatosult, hogy esetleg máshonnan lehet veszélyeztetve a jelöltsége, hanem az, hogy vezeti a népszerűségi listákat, úgy pedig nem lehet baj. Viszont – folytatta Rosberg – Iowában nem győzött, ez pedig kulcsmomentumnak bizonyult.

Clinton olyan elefántcsonttoronyban élt a választások idején, miből esélye sem volt kilátni a „harcmezőre”

Barack Obama

Obama és az elefántcsonttorony kapcsolata kicsit más volt. Felfogás kérdése: az azóta megválasztott elnök nem volt elefántcsonttoronyban, vagy pedig az elefántcsonttornyába igyekezett mindenkit bevonni. Az Obama-stáb nagyon hatékonyan használta fel az internet adta lehetőségeket, így a Facebookot, a YouTube-ot és a MySpace-t és az USA-szerte 80 milliós „blogoszférát”.

A színesbőrű politikus és tanácsadói jól éreztek rá arra, hogy az időközi választásokon a társadalom nagy része valamifajta változást akar. Később az Obama-stáb ezt fogalmazta meg explicitté téve, amit a társadalom nagyobb része érzett/gondolt.

Bill Clinton

Ezzel párhuzamosan Hillary Clintont megduplázták – ez alatt értendő, hogy a férje, Bill kampánybeli tevékenysége gyakorlatilag lehetővé tette Hillarynak, hogy két helyen legyen egy időben. Rosberg szerint ez hol pozitív volt, hol „nem feltétlenül”. Mindenesetre egyre kényelmetlenebbek voltak Hillary Clinton elszólásai, mint például az, hogy „február 5-ig vége lesz a versenynek” – s ezen már a férj, illetve Bill Clinton által erőltetett „Hillary külpolitikai rutinjára szükség van”-féle sztereotípia sem tudott segíteni. 2008. február 5-én, a „szuper kedden” a legtöbb államban előválasztásokat tartottak, amelyeknek korábbi esélyese egyértelműen Clinton volt, azonban Obama döntetlenre hozta. A problémák pedig itt kezdődtek el, ugyanis a Clinton-stábnak nem volt ötlete arról, hogy mi lesz a „szuper kedd” után.

John McCain

Mindezen túl Clintonék nem tudták világosan kifejezni a jövőbeli terveiket. Rosberg szerint Obama világosan meg tudta fogalmazni a múltat, s a jövőbeli terveit. Így dőlt el, hogy a republikánus jelölttel szembe a demokrata versenytár Barack Obama lesz.

Az elnökségért folyó versenyben Obama számára a küzdőtér is áthelyeződött: amíg Hillary Clintonnal kapcsolatban kemény küzdelmekben tudott felülkerekedni, addig a John McCainnel folytatott versenyfutásban nagy részben a kinézet győzött: egy fiatal, energikus Obamával néz szemben egy öreg, ráadásul eléggé otrombán mozgó McCain.

Obama vs. McCain

A republikánus jelölt előnye vietnami veteránsága volt, ami kölcsönzött adott egy markáns személyiségképet McCainről. Sarah Palin alaszkai kormányzó ugyan dobott a republikánusok megfáradt arculatán, azonban Palinról gyorsan kiderült, hogy súgógép nélkül nem igazán megy neki a szereplés. Palin önfejű volt és makacs, aki nem egyszer rögtönözni szeretett volna a televíziós műsorokban, ami – szintén: – nem egyszer sült el borzalmasan számára.

Obama segítségére sietett még a pénz is. A The Wall Street Journalban Karl Rove, a világ egyik legtapasztaltabb kampánystratégája (aki Bush 2000-es győzelmében is aktívan közreműködött) arról írt, hogy „ha a pénz beszél, akkor nem sokára azt is elmondja, hogy miért nyert Obama McCain fölött”: mintegy 300 millió dollár volt a két jelölt közötti különbség – ha a pénztárcák vastagságát nézzük. Ebből az afroamerikai jelölt nem csak a YouTube-on, Facebookon és MySpace-en tudott ott lenni, hanem több főhadiszállást, s jóval nagyobb stábot volt képes fenntartani. A győzelemért megérte.