Amikor megérkeztél a találkozónk színhelyére azt mondtad, rossz napod van. Mitől lesz számodra rossz a nap?
Általában attól, hogy nem érek a végére annak, amit arra a napra előírtam magamnak. De ma még a körülmények is ellenem játszanak. Kisebbik fiamat, Boldizsárt elvittem edzésre, közben kiderült, hogy a nagyobbik, Péter meg kizárta magát. Nem szeretek késni sehonnan, és most elcsúsztam az idővel.
Még tíz percet sem kellett rád várnunk fotós kollégámmal.
(Közben megcsörren a telefon, Péter keres megoldást, hogyan juthatna be a lakásba. Édesanyja alternatívát kínál: vagy odajön a kávézóba, vagy az edzőteremnél várakozik, ahová Nóra majd az interjú után megy Boldizsárért. A tizenöt éves nagyfiú hamarosan megérkezik.)
Szoktatod a gyerekeidet, hogy tudjanak dönteni?
Ezt mindenkinek meg kell tanulnia, hiszen az életben annyiszor kell döntéseket hoznunk, és ezek azután az életünket is megváltoztathatják.
Veled előfordult?
Igen, és rosszul döntöttem. Tizenhét éves voltam, az orvosegyetemre készültem, pszichiáter szerettem volna lenni. Fizikából feleltem, nem sikerült, és a tanárom porig alázott, szinte megvetéssel mondta, hogy nekem soha az életben nem sikerül majd fizikából a felvételim. És emiatt nem az orvosira mentem, hanem az ELTE pszichológus szakára, ott nem volt felvételi tárgy a fizika. Ma már senki nem tudna eltéríteni, mert azt mondanám, hogy majd megmutatom, igenis sikerülni fog.
Akkor az a nap a gimnáziumban, a fizika órával szintén egy rossz napod volt. És milyen a jó napod?
Amikor forgatjuk a műsoromat. Akkor valósággal szárnyalok, repes a lelkem, dolgozik az agyam, jó izgalom fog el. Érdekelnek a történetek, ahogy az emberek vallanak az életükről, és a csöndet is megértem, amikor egyszer csak elhallgatnak. Belőlem nem lett volna jó politikai vagy gazdasági újságíró, nem vagyok titokvadász. Az őszinteséget hívom, és boldog vagyok, ha kinyílik az ajtó. Bár pszichológus a végzettségem, de újságíróként ülök le az emberekkel. Nincsenek előítéleteim, és nem is ítélkezem sohasem.
Beszélgettem régi kollégáiddal, és volt, aki azt mondta rólad, hogy néha elviselhetetlen vagy a munkában, annyira megkövetelsz mindent. Raplis vagy? Vagy inkább maximalista?
Azt hiszem sem raplis, sem toporzékolós nem vagyok. Maximalista igen, a munkában nincs pardon. Tudom, hogy ez az adottság egyszerre áldás és átok, de volt a pályámon olyan neves tévérendező, aki éppen ezért szeretett velem dolgozni, mert tudta, nem engedem meg, hogy ne a lehető legjobban legyen minden előkészítve. Tudom, hogy amit csinálok, nem a szakma csúcsa, csak egy szelete, ám legyen ez a szelet is nagyon jó.
És mikor érzed, hogy nagyon jó volt?
Csak egy példát mondok. Eljött a műsoromba Vitray Tamás, és az elkészült beszélgetést elküldtem neki dvd-n. Este csöngött a telefonom, ő volt a vonalban, és megdicsért. A feleségének is tetszett, pedig hát Kállay Borinak jó szeme van az ilyesmihez.
Azt hiszem nem csak a munkádban vagy maximalista. Az RTL Klub Vacsoracsatájában remek ételeket készítettél, gyönyörűen terítettél, olyan megnyugtató, békebeli volt minden. De nagyon kell figyelni, hogy ilyen apró kis intimitásokat megtudjunk rólad. Neked vallanak az emberek, te viszont zárkózott vagy, nincsenek hírek rólad.
Kétszer váltam el, mert ha valami nem működik, nem jó, változtatnom kell. Még akkor is, ha először rosszabb lesz, de majd kialakul. Egyik válásomnál sem engem hagytak el, közös döntés volt. Öt-hat éve egyedül élek a két fiammal, sokat dolgozom, hogy mindenük meglegyen. A nagyobbik azt mondta, hogy na, jó, médiaszereplő lehetek, de celeb ne legyek. Félreértés ne essék, nem áldozom föl magam az anyaság oltárán, társas lény vagyok én is. Szeretnék nő is maradni. Csak hát nem vagyok egy könnyű eset. Sok cucc van a puttonyomban, ez egy férfinek nem egyszerű. A gyerekek élete pedig nem átjáró ház, nem akarok apát találni nekik. Apjuk van. És vagyok nekik én is, mindig nekem dőlhetnek. Jó lenne, ha mögöttem is lenne valaki, én is dőlhetnék valakinek. A fene vigye el, miért lett könnyes a szemem?
