Szerző: Kőrösi Viktor Dávid
E-mail: korosi@hirextra.hu

Öregember, tömeggyilkos

Magyarországon kevesebb figyelmet kap egy volt kambodzsai vezető, aki négy éves uralkodása alatt minimum egy, maximum három millió embert irtott ki. Saloth Sar, alias Pol Pot kambodzsai kommunista vezetőről az egyik videómegosztó oldalon található egy videó, amelyen 1997-ben – kevesebb mint egy évvel a halála előtt –, részletesen beszélt arról, miképpen élte meg azt az 1975-1979 közötti időszakot, amikor ő uralkodott.

Pol Pot úgy beszélt, mint egy megroggyant öregember, az interjú közben nem vágta át senki torkát, s nem kért egy pohár vért frissítésként. Ezt ő maga is tudta magáról, amikor visszakérdezett az interjú alatt: „erőszakos embernek látszom?”. Sokak válasza erre az lenne, hogy nem.

Tény, hogy akkor, abban a helyzetben nem is volt az, mert már nem volt az a hatalom a kezében, amivel aszimmetrikus erőszakot tud alkalmazni (ti. a megtámadott nem tud védekezni). Amikor megvolt a hatalom kezében, akkor a helyzet másképp festett. Kambodzsában a hetvenes évek második felében elképesztően bestiális módon végeztek ki embereket – a diktatúrák ebben nem szűkölködtek, így Magyarországon és Romániában sem. A döbbenetes az, hogy mindez ott mekkora méreteket öltött.

„Nem tudtam!”

Hogy egy diktátor ne tudjon semmit arról, hogy mi folyik az uralma alatt? Elviekben elmondhatjuk, hogy minél nagyobb a terror, annál nagyobb annak is az esélye, hogy a társadalmi folyamatokról a vezér egyszerűen nem tud. Minél erősebb a politikai alrendszer a társadalomban, s minél keményebb kézzel nyúl egy pártvezér a párthoz, annál nagyobb az esélye annak, hogy elefántcsonttoronyba zárja magát.

A helyzet illusztrálásához nyúljunk vissza egy ’50-es évekbeli vicchez:
- Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – viccelődött Rákosi elvtárs a parasztokkal.
- Jól vagyunk, jól vagyunk. – viccelődtek a parasztok Rákosi elvtárssal.

A valóság eltakarásának legjobb módja a társadalom félelemben tartása. Amikor bárki besúgó lehet, amikor bárki „jelenthet”, egyre kevesebben merik az igazságot vállalni, így a vezetőkben torz kép születik a hétköznapi állapotokról.

A bukás utáni szembesítéskor a diktátorok megtörve veszik tudomásul a tények egy részét, és kifogást keresnek (mint Pol Pot), vagy pedig felháborodva vádolják hazugsággal a szembesítőket (mint Ceauşescu) – viszont a közös az, hogy mindannyian úgy viselkednek, mintha a Marsról érkeztek volna.

A politikai vezetés feladata a társadalom vezetése, a megfelelő módszerekkel. Erre fejlesztik ki a politikai rendszerek a különböző visszacsatoló (feedback) csatornákat. E csatornák feladata az, hogy a társadalmi vélekedéseket becsatornázza a politikai döntéshozatalba, s a döntéshozók adott esetben végre tudják hajtani a megfelelő korrekciókat. Amennyiben ez nincs, vagy túl erős a szűrő rajta (ami következménye a vélemények nagy részének kiszorulása), az a politikai vezető(k)- diktatúra estén a diktátor - felelőssége. Ha rosszul működik, az is. Ha hamis információk jutnak el a vezetőkhöz azon keresztül, az is. Tehát: ha egyesek milliókat gyilkolnak a vezér tudta nélkül, az is. Feltéve (de nem megengedve), hogy a diktátorok valóban nem tudnak a mészárlásokról, a felelősség akkor is az övék.

Torz lelkek

Más kérdés a személyiség torzulása, amit a kizárólagos hatalom birtoklása csak fokoz. Az a személyiség, amely a kizárólagos hatalom során torzul el, torz volt előtte is. A kiegyensúlyozott személyiség ugyanis képes eszközként használni a hatalmat magasztos célok megvalósítása érdekében, tudja kezelni a feeback-csatornákat, s így helyes döntéseket tud meghozni.

A kommunista rendszerek jellemzően alacsonyan iskolázott, alulszocializált személyeket juttattak olyan pozícióba, ahova egyébként nem voltak alkalmasak. Ebből következően a konfliktushelyzetek civilizált kezelésére kevésbé képes, vagy egyenesen képtelen emberek gyakrabban nyúltak erőszakhoz, aminek a vége az lett, hogy az emberek egy része félt, a másik része halott volt.

Halottak ezrei

Önmagában az, hogy valakinek az életére törnek, legitimálhat keményebb retorziót. A probléma az, hogy nem tudjuk mit jelent pontosan a „hatalmamra tör!”, vagy az „életemre tör!” kategória. A hatalom íze, a „megtehetek bármit” érzése eltorzíthatja az embert, amennyiben nincs felkészülve a hatalom birtoklásának különböző (szellemi-lelki) buktatóira. A torzult lélek pedig torzult vezetési módhoz vezethet. Amikor egy torz diktátor kezében van a rendőrségen, párton, vagy éppen a hírszerzésen keresztül a teljes társadalom, akkor az eredmény legtöbb esetben halottak ezreiben és nyomorúságban fejezhető ki, ritkább esetben történik puccs.

Ezek az alulszocializált vezetők, akik diktátorrá válnak, mind hiányos belső kontrollal rendelkeznek. Nincsenek tisztában saját személyiségük határaival, annál egyre tovább és tovább terjeszkednek, egyre nagyobb mértékben beleavatkozva mások hatásköreibe, életébe, szuverén világába. Így jutunk el addig, hogy a politika gyakorlatilag a magánszférát is uralma alá hajtja – habár nem a vezér közvetlen irányításával, de mindenképpen az ő általa kiépített rendszer következményeként.

A „nem tudtam” nem legitimál, ártatlan emberi életek kioltására nincs mentség. Persze más az, amikor egy társadalom úgy gondolja, hogy a gyilkos diktatúrák fenntartóit nem kell utólag felelősségre vonni, és megbocsát nekik.

(A Pol Pot rezsimről és Kambodzsa hátteréről itt olvahat bővebben)