Azért nem lehet véletlen, hogy a parlamenti pártok közül újabban mindenki egyetért a Reformszövetség által kidolgozott válságoldó ország-stabilizációs tervekkel - a Fidesz-KDNP-t leszámítva. Azzal a programmal, amely számos ponton egyezik az ÉS-ben megjelent Bokros „II” csomaggal, illetve a Gyurcsány Ferenc által februárban ismertetett, de lassan, túlságosan is lassan a parlament elé kerülő elképzelésekkel. A magyar politikában szokatlan elvtársulásnak lehetünk tehát tanúi. Más kérdés, hogy ez a rendhagyó véleményazonosság mire lesz elég a törvényhozásban.

Az SZDSZ ugye félremagyarázhatatlanul a Békési Lászlóék pakkja mellett horgonyzott le, az MDF a „legendás” Bokros Lajosban találta meg a megoldást, az MSZP pedig teljes vállszélességgel állt a miniszterelnök mögé. No és a polgári szövetség? Változatlanul a régi dogmákat hangoztatja, és könnyen lehet, hogy az emberek vágyaira alapozva győztesen kerül ki a „Melyikünk ássa ki Magyarországot a futóhomokból?” fedőnevű játékból. Mert amíg a többiek vért, verítéket és könnyeket (is) ígérnek, ő arra a jóval a válság előtt kiötlött Erős Magyarország-programra esküszik, amelynek vezérgondolata az azonnali, átütő erejű adó- és járulékcsökkentés, és aminek a költségvetési ellensúlyát firtatni kisebbfajta hazaárulással ér fel. No meg a kormány hiteltelenségére, melyhez árukapcsolással járul a szlogenszerű sugallat: a jelenlegi vezetés távozása önmagában is gyógyír a krízis ütötte sebekre. A győzelem érdekében aztán előszeretettel mos össze egymással ok-okozati összefüggésben korántsem levő dolgokat is - nem kell nagyon mélyre ásni a sivatagos magyar közéletben ahhoz, hogy erre precedenst találjunk. (Kevéssé valószínű például - és a tényszerűség kedvéért elmondandó, hogy ezt számos szakember erősítette meg az elmúlt hetekben -, hogy az ótvar gazdasági helyzetnek közvetlen következménye lenne a cigányság ellen elburjánzó erőszak, a Cozma-gyilkosság vagy a miskolci eset. Mert nehezen hihető, hogy az, aki tízmilliós böhöm terepkocsival jár romákra vadászni, a megélhetési gondok okozta frusztrációja miatt tenné ezt. Vonatkozik ez a veszprémi légiós tragédiájára is, kenyérkereseti bűnözés pedig a rendszerváltás óta jelen van hazánkban, nem az elmúlt fél év hozománya. Vagy kiáll Szijjártó Péter, és amikor az egy, de legfeljebb két, azaz két guantanamo-i fogvatartott esetleges Magyarországra hozataláról megy a diskurzus, szemét se rebbentve közli, hogy a „A magyar közbiztonság romokban hever, ezért nincs olyan helyzetben, hogy újabb biztonsági kockázatot vállaljon magára”.)

Nagyjából így állunk tehát, s ezen a ponton – mindegy, hogy a válságról vagy a közelgő választásokról beszélünk - már nem az a kérdés, hogy pl. van-e köztünk 200001 szabad, demokrata szavazó, hanem, hogy hányan ismerjük be, hogy az állam nem mindenható, hogy Magyarországnak nincs egy 93 ezer négyzetkilométer átmérőjű esernyője, ami mindnyájunk fölé behajol, ha szépen kérjük. Hogy az állam csak abból tud adni, amit a polgáraitól kap, és hogy az egyszerű, dogmatikus válaszok kora lejárt, legyen szó gazdaságpolitikáról, társadalmi integrációról, avagy közbiztonságról.

A gond az, hogy a pártok cselekvését – válság ide vagy oda – részben már nem is a mostani, hanem a jövő évi választások határozzák meg. Figyeljük csak meg: az MSZP papíron az esélytelenek nyugalmával játszik, így amolyan minden mindegy alapon bevállal olyan intézkedéseket, amelyek érdekkonfliktussal járnak akár szélesebb választói csoportok számára is. (Lásd pl. szociális háló átalakítása, nyugdíjrendszer-reform.) Kár, hogy mindezt nem elég gyorsan, nem elég határozottan – ráadásul a szakma szerint (értsd: Reformszövetség, Bokros, Szapáry György stb.) nem is elég kemény léptékkel teszi. A Fidesz a most biztosnak tűnő előnyére úgy vigyáz, mint a hímes tojásra, hát hülye lenne olyanokat mondani, amivel veszíthet jelenlegi pozícióiból. (Egyszer próbálkozott a Filmművészetin, az eredményt ismerjük.) Az SZDSZ markáns kiállását a Reformszövetség elképzelései mellett a „mi ezt mondjuk már évek óta” elv magyarázza, az MDF pedig látványosan definiálja újra magát – vélhetően a júniusi EP-voksolásnál jócskán előbbre tekintve.

Ráadásul most egy hosszú, (kisebb-nagyobb megszakításokkal jövő tavaszig nyúló) kampányidőszak következik, s ez bizonyos szempontból újszerű helyzetet teremt. A magyar politika főszereplőinek ugyanis valahogy úgy kellene megszabadítani minket a válságtól, hogy közben a saját pecsenyéjüket is sütögetik. Ilyen pedig még nem volt. Eddig a kampány az kampány volt, tele a különféle jólétre tett ígéretekkel, a valóság meg valami egészen más, és a kettő, (talán Meggyesi Pétert leszámítva) soha nem állt fedésben egymással. Ezúttal azonban nincs, nem is lehet mód a két dimenzió szétválasztására. (Az összekötéssel egyébként eddig Dávid Ibolyáék próbálkoznak a legreményteljesebben.) Nagy kérdés, ki, mit fog kisütni. Egy biztos: a pácban már mind benne vagyunk.