Trianonra emlékezünk. Persze lehetne írni, hogy „az I. világháborút lezáró trianoni békediktátum 89. évfordulója van 2009. június 4-én”, de teljesen felesleges. Hiszen, mikor azt mondjuk „Trianon” mindenki tisztában van azzal, miről is van szó. És egyetlen magyar embernek sem a versailles-i kastély jut róla eszébe…

A névtelenek

Pedig mint tudjuk ott írták alá, pontosabban a Nagy-Trianon kastélyban. A szerződést az erre az alkalomra kinevezett Simonyi-Semadam Sándor kormányának küldöttei, Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és Benárd Ágoston, népjóléti miniszter szignálta 1920. június 4-én. A szerződést az 1921. évi XXXIII. törvénycikkel iktatták be a magyar jogrendszerbe. De ennyit a történelemről.

Igaz ugyan, hogy a Trianon egyrészt történelmi kérdés, ám csak kisebb részt az. És bárki, aki azt állítja, hogy jelentősége csupán a történelemkönyv lapjain van, az vagy eszdéeszes oktatási szakértő, vagy hülye.



Homokba dugás

Trianonnal ugyanis éppen az a baj, hogy a második világháború után a szőnyeg alá lett söpörve, kiejteni sem lehetett az ott történteket és következményeit. Ám hiába a szembekötős kommunista oktatás, a családi hagyományokban tovább élt Nagy-Magyarország eszménye, és vele a fájdalom, ami ennek elvesztését jelentette, valamint a palackba zárt, de ott rendületlenül fortyogó bosszú.

Míg nagyanyáink még azt tanulták, hogy „Mindent vissza!” meg „Hiszünk Magyarország feltámadásában!”, addig mára mindez suttogó propagandaként járja keresztül a társadalmat. Az ország hajdan volt egységének visszaállítása ma olyan idea, amely leginkább a kommunizmusban működött szamizdat mozgalomhoz hasonlítható. Az ezt valló mai kiadványok nem kaphatók csak kéz alatt és bizonyos ismert, de sokszor illegális helyeken; a honlapok melyet ilyen jellegű szöveget közölnek hamar bezárnak, vagy ellehetetlenülnek.

Anomália

Persze nem szeretnénk ennek a mozgalomnak reklámot. Csupán arra az anomáliára kell felhívjuk a figyelmet, amely még közel száz év elteltével, is megnyomorítja a teljes magyar társadalmat. Ez pedig a Trianonnal való szembenézés képtelensége.

Nyilvánvaló, hogy az ország újraegyesítésének reménye csak álom. Háború nélkül nem lehet újraírni a határokat. Erre pedig nincsen szüksége sem a magyar társadalomnak, sem a kis-antant országainak. Nem beszélve a nem létező magyar hadseregről. Mindazok, akik ebben hisznek, téves úton járnak, és örökre frusztrálni fogja őket, hogy céljukat nem érhetik el.

Lenne mit

Más kérdés a jóvátétel ügye. És más kérdés Európa Trianonnal szemben tanúsított magatartása. Itt valóban lenne mit tenni. Már csak azért is, hogy az egész kárpát-medencei magyarság fellélegezzen és legalább erkölcsi vigaszt kapjon azért, amit a nagyhatalmak játékszereként el kellet szenvednie.

Ehhez persze a magyar politikai elitnek is szembe kellene néznie Trianonnal és annak következményeivel. Valamint kutya kötelessége lenne a szembenézés eredményét a társadalommal közölni, és egységes (igen: egységes) álláspontot képviselnie a kérdésben. Mert bármily fura, számtalan olyan mélyen gyökerező probléma van a társadalomban, melynek oka a Nagy-Trianon palotáig visszavezethető.

A magyar ne legyen nacionalista

Ilyen például a nacionalizmus ügye. Pontosan tudjuk, hogy nincs nacionalistább nemzet az amerikaiaknál, de nem sokkal maradnak el tőlük a franciák, és akkor a törököket már ne is említsük, ahol minden hegyoldalba török zászlót nyírnak. Természetes érzés ez… náluk.

Mert nálunk sokáig megvetendő volt, nem illet róla beszélni, vagy bármilyen fogmában kimutatni. Mert, aki nacionalista, az nem hagyományőrző, az nem egyszerűen csak jobban szereti a hazáját más nemzetek hazájánál, hanem trianonista és mindent vissza akar kapni, amit elcsatoltak.

Mindezek ellenére

Ma jól láthatóan kialakulóban van egy a trianoni kérdéstől független hazaszeretet, ám ezt is bizonyos erők szeretnék összemosni a „mindent vissza” gondolattal: „aki kokárdát visel, az Erdélybe tankkal akar bemasírozni”. Hogy ez pontosan kiknek az érdeke, azt lehet találgatni, de csak összeesküvés-elméletekre bukkanhatnánk. Ezek az erők inkább az előző rendszer rossz beidegződéseként, az akkor elhazudott tanulási modellből felnőtt, eltiport nemzeti érzésekkel nevelkedett generáció problémájaként vannak még mindig jelen.

Pedig nagyon gyorsan észhez és egészséges nemzettudatunkhoz kell térjünk. A világgazdasági válság szele egyre erőteljesebb nacionalista felhangokat hoz minden környező országból. Ukrajnában nem akarják a Vereckei-hágón található emlékművünket látni, a Petőfi szobrot többször meggyalázták, a Vajdaságban naponta kerülnek ki „Halál a magyarokra!” feliratok, Erdélyben szabályos etnikai tisztogatás kezdődött, és akkor még nem is beszéltünk Szlovákiáról, ahol már a politikai elitben megjelent a nyílt magyargyűlölet.

Nem kéne még egyszer

A válságot sok helyen próbálják a nemzetiségekre kenni. Az ismerős lehet, hiszen a ’30-as években is ez játszódott le. Csak annak egy kellemes világháború lett a vége.

Ha békében akarunk élni szomszédainkkal, és azok velünk, akkor a Trianoni békediktátumról beszélni kell, nekünk is és nekik is, sőt egész Európának. Ha az Unió tisztában akar lenni a kárpát-medencei feszültségekkel, akkor fel kell vállalja az európai hatalmak trianoni döntésének következményeit. Mivel a nagy európai országoknak keményen meg volt a szerepe a béketervben, a felelősség, mely errefelé egyre komolyabb feszültségeket eredményez, az övék is. Akárhány év után.