A kontraszelektív politikai elitről már sokat lehetett olvasni: nincsenek új generációk az elitben, amelyek pedig vannak, ők kiköpött elődök, így az egyetlen különbség csupán a korosztály – ami nem sok. Ebből fakadóan a jövő politikusgenerációja önmagától nem lesz képes megújítani az elmúlt húsz év kétséges körülmények között született status quoját.

Hogy egy alulról szerveződő párt fiatal politikusai képesek lehetnek-e erre, az a jövő kérdése, mindenesetre az EP-választásra előrukkoltak programmal, a vezetők megszólalásaiból az látszik, hogy van egy koherens jövőképük – amivel persze lehet vitatkozni. Azt azonban nem lehet elvitatni, hogy abban az időszakban, amikor a vállalkozók sora jelent csődöt, emberek ezrei kerülnek utcára, nincs, vagy alig van esély állást találni, s a vezetésben nem látja a változtatáshoz való erőt, akkor az ember menedéket keres. Azonban mindez, amiről beszélünk nem csak a válság hatása, az csupán katalizálta a társadalomban végbemenő folyamatokat.

Röviden tömören: a voksukat adó választópolgárok egy része szerint elég volt abból a status quoból, amit az elmúlt 20 évben létrehoztak. Elegük van abból, hogy amíg azt hallják, hogy nincs pénz, s meg kell szorítani, addig a politikai vezetés irracionálisan magas áron visz véghez különböző, gyakran önmagukban irracionális beruházásokat (négyes metró, völgyhíd, autópályák, kórházi széfek, bányák, TSZ-ek, stb). Elegük van abból, hogy ha az államnak nincs elég pénze, akkor megszorítás jön, ami eddig egyszer sem hozott még eredményt, egyszer pedig úgy, hogy a közgazdász szakma kisebb része szerint többet ártott, mint használt. Elegük van abból, hogy az emberi jogokat saját szájíz szerint értelmezik, s azok nem vonatkoznak mindenkire. Elegük van abból, hogy a társadalom számára lényeges kérdésekre való válaszokat különféle „megmondóemberek” rágják szájba, s esélye nincs egy vitának. Hangsúlyozandó: nem az az érdekes, hogy mindez így van-e, vagy nem, hanem az, hogy hányan érzik azt, hogy így van. A jelek szerint sokan.

Kormány és ellenzék - másképp

Ehhez a status quohoz kormány és ellenzék is hozzátette a magáét – azonban másként és más mértékben. A baloldal megszorít, áldozatot kér, közben bőkezűen költekezik, ráadásul a társadalom anyagi helyzetét tekintve – finoman szólva – nem igazolódik vissza mindennek a célszerűsége. A jobboldalt leginkább külpolitikai prioritásai miatt is éri sok kritika, a feltétel nélküli atlantizmus egyfelől sokak számára egyenlő a globalizáció kritikátlan támogatásával (még ha nem is jelentené ezt automatikusan), másfelől Oroszországgal és a hónapokon belül orosz irányba forduló Ukrajnával a szomszédunkban nem feltétlenül bölcs döntés. Mindemellett a legerősebb radikális jobboldalról érkező kritika a kormányváltás kikényszerítésének hiánya miatt éri az Orbán Viktor által vezetett nagypártot.

A jobboldalra voksolók között 57 százalék volt az, aki azt mondta, hogy a Fidesz alternatívája kívánatos, míg további 15 mondta azt, hogy radikálisabb változásokra van szükség, nem elég a Fideszé. A baloldallal szemben ez egyértelműen kritikaként fogalmazható meg. A kormánypártok korábbi önmagukhoz képesti megsemmisülésének az az oka, hogy az elmúlt húsz évvel lényegében őket azonosítják: 1994 óta 15 évből 11-et a baloldal kormányzott, különösebb sikersztori nélkül, míg a társadalom általános hangulata kiegyensúlyozottabb volt 1998 és 2002 között.

A Jobbik eredménye azonban vélhetően kevésbé a Fidesz kritikája – még akkor is, ha természetes módon igen sok ponton eltér a két programja, pártcselekvési terve. Ellentétben az SZDSZ-es elit egy részének véleményével a Jobbik EP-be való bejutása nem a társadalom és a hazai politika katasztrófajelensége, hanem egy szokásosnak nem mondható mértékű elitkritikai hangulat eredménye, ugyanúgy, ahogy – némileg talán paradox módon – a Fidesz sikere is az. Demokráciában szokatlan ugyanis, hogy egyik választásról a másikra – még akkor is, ha egy európai parlamenti választásról beszélünk – egy párt meghétszerezi a rá eső szavazatok arányát (a Jobbik 2006-ban a MIÉP-pel együtt valamivel több mint 2 százalékot gyűjtött, míg a Fidesz másfélszer annyira volt népszerű a választáson urnákhoz járulók körében, mint 3 évvel ezelőtt). A Jobbik és a Fidesz különbözőségei azonban, ahogy Fricz Tamás mondta, valóban nem jelent antagonisztikus ellentéteket. Az önmagát mérsékelt nemzeti erőként pozicionáló Fidesz, valamint a Jobbik radikális politikája nem fedi, de nem is zárja ki feltétlenül egymást. A két oldal közös léte a magyar jobboldalon akár pozitív is lehet abban az esetben, ha az oldalak elfogadják egymást legitim és legális pártokként, de egymás ellenzékeként.

Hosszú idő következménye

Az EP-választáson elért ismert eredmények egy hosszú, húsz éves időszak egyenes következményei, amelyek rövid időn belül nem is lesznek visszacsinálhatók – hacsak nem a következő 10 hónapban a Jobbik vezetése talajt veszít, s hibákat hibára halmoz. Az elitnek ugyanis eredményeket kellett volna produkálni, a kommunikációs offenzíva már nem hogy nem elég, de úgy fest, hogy az ellenkező irányba hatott, jelesül további elégedetlenkedőket tolt a radikális jobboldal irányába. Azt, hogy Vona Gáborék mennyire lesznek képesek megtartani ezeket a szavazókat, egyelőre nem tudjuk, de ha elfogadjuk igazságtételként a ferencvárosi választások után alaptételként elhangzott tézist, amely szerint a radikális jobboldali szavazók katonás fegyelemmel járulnak az urnák elé, akkor vélhetően nagyon nehéz dolga nem lesz a Jobbik vezetőségének.

A baloldali politika – s nem gazdasági – válságkezelés olyan, mint amilyennek a reformintézkedések nagy része tűnt: tudják hogy kell, de nem tudják, hogyan kellene. A válasz önmagában egyszerű: eredmények kellenek, amelyek legitimálják a döntéseket. Ezeket azonban egyelőre nem lehet látni sem az MSZP-nél, az SZDSZ-nél pedig különösen nem. A jobboldallal, a szélsőségekkel, a Fidesz kétharmados győzelmével, valamint Orbánnal való ijesztgetés nem jelent megoldást, ahogy – mint látjuk – eddig sem jelentett. Egy évtizeden keresztül nem lehet ugyanazzal kampányolni, s a politikában is túl kell haladni bizonyos kérdéseket idővel. Ha valami rászárad a vezetésre, akkor azt elég nehéz lemosni: a szocialista kormány immáron 4-5 éve folyamatosan gazdasági problémákkal birkózik, míg nem volt sem ideje, sem ereje más prioritásokat állítani. Ebbe sokan beleuntak, s a választókorú lakosság egy része nem volt hajlandó támogatni ezt a politikát, másik része változást, harmadik része pedig radikális változást szeretne látni. Két kormányzati ciklust 1990 óta senki sem kormányzott, s most tapasztaljuk a hátulütőket: hosszú távon nem elég kormányban lenni, az eredményeket is szállítani kell. Hol van már például az euróbevezetés kérdése, és egyébb fontos dolgok? A megkövesedett viszonyokból (status quo) pedig úgy fest, sokaknak elég volt.

Jelenleg úgy tűnik, hogy a baloldal jó időre kiírja magát a kormányzati szerepből. Jó esély nyílik arra, hogy ezzel a kérdéssel a Fidesznek is számolnia kell majd 2010 után. Ha nem tud, vélhetőleg akkor sem az MSZP (vissza)erősödése várható, hanem mint egy, a politikában még nem bizonyított erő, esélyt kaphat a Jobbik.