Az MSZP-s generációk programja ugyanaz
Bilecz Endrét, az Általános Vállalkozási Főiskola tanárát, történész-politológust a Jobbiktól való félelemről, az SZDSZ katasztrofális politikájáról, valamint akut eszmetörténeti kérdésekről kérdeztük. Az interjú első része.
2009. július 2. csütörtök 17:09 - Kőrösi Viktor Dávid
Mint egykori SZDSZ-es politikus mit szól az SZDSZ EP-választási eredményéhez?
1990-ben az SZDSZ színeiben lettem képviselő. De elég hamar szembe kerültem a doktriner párt irányvonalával, s 1991-ben távoztam a frakcióból. Független képviselőként folytattam. Azóta eltelt majd’ húsz év, az SZDSZ pedig befutott egy sajátos pályát. A szabaddemokrata pályaív tartalmával ritkán értettem egyet. Ennek ellenére nincs bennem káröröm. A párt konzekvens neoliberális politikája végül leírható azzal a hasonlattal, mint amikor a kígyó a saját farkába harapott. Magyarországon volt egy folyamat, amelyben az SZDSZ meghatározó szerepet játszott. Parlamenti számszerű súlyát messze meghaladó szellemi és médiabeli befolyása alakult ki, valamint nem akármilyen külső támogatottsága is volt.
Ez a folyamat meglehetősen negatívan végződött Magyarország számára, amint azt a tények is mutatják. Mindez pedig most jelentkezik az SZDSZ közvetlen társadalmi támogatottságában is. Húsz esztendő alatt tizedére csökkent a támogatottságuk úgy, hogy 1989 novemberében az összlakosság 30 százaléka támogatta a – konzekvens rendszerváltás ígéretét magában foglaló – négy igent. Az 1990-es választásokon pedig 21,3 százalékos eredményt ért el. A 21,3-tól a 2,16-ig – mondhatnánk gúnyosan. Az ízetlen gúnyolódásról most azonban szó sem lehet! Inkább le kell vonni a következtetést, amely szerint ez a politika hosszú távon katasztrófális volt.
A külső támogatottság alatt mit ért?
Egyik, hogy a neoliberalizmus az utóbbi 20-30 évben a globalizáció világgazdasági jelenségeivel párhuzamosan – mint a reaganizmus, vagy a thatcherizmus – a nyugat európai társadalmakban hódított. Ezt a nyugati irányvonalat az SZDSZ pedig sok esetben a magyar, partikuláris nemzeti érdekek ellenében is képviselte. Másodsorban: mint köztudott, a Soros-alapítvány több mint 25 éve jelen van Magyarországon, s tudjuk, hogy az SZDSZ-nek és a Soros-alapítványnak mindig is voltak kapcsolataik. Harmadsorban arra is gondolok, hogy Magyarországon a meghatározó sajtót külföldi tulajdonosok irányítják, befolyásolják, akiknél a neoliberális szemlélet alapvető álláspont.
Többektől lehetett már hallani, hogy az EP-választás egy hosszútávú folyamat első komolyabban látható állomása volt, mely a jelenlegi elittel való társadalmi elégedettséget mutatja. Mi a véleménye?
Figyelem a különböző elemzőket, akik nyilatkoznak, s ilyenkor eszembe jut a régi római mondás: „mirum est quod non rideat haruspex haruspicem cum viderit” („meglepő, hogy az egyik jós nem nevet, amikor a másikat látja” – a szerk.). Ismerjük egymást, tudjuk honnan fúj a szél. Van persze kivétel is, akik a politikai paletta különböző pontjain állnak, de még sincs köztük akkora különbség.
Mindegyikünknek ki kell mondani azt, hogy a rendszerváltás rendszere továbbra sem legitim. A rendszerváltás rendszere került váltásba. Ezért tehát új rendszerváltás szükséges. Általános válságban van a szisztéma, a gazdasági válság pedig csak erősíti a legitimációs válságot. Hiszen a gazdasági válság súlyosabban érint minket, mint Kelet-Közép-Európa többi államát.
Emellett a paktumrendszerrel kialakított politikai intézményrendszer is válságban van, mert a társadalmat nem tudja aktivizálni, maga mellé állítani. Másrészt pedig az egyik résében megjelent egy nyíltan rendszerkritikus, a rendszer alapjait kétségbe vonó erő, a Jobbik, amely irányzatot jóval modernebbnek tartom, mint amit korábban Csurkáék a MIÉP-pel csináltak. Ugyanis a Jobbik a rendszer alapvető átalakítását rejtetten hirdeti. De előbb-utóbb meg fogja hirdetni nyíltan is. Úgy érzem, hogy a baloldalon is létre fog jönni egy ilyen rendszerkritikus erő. Hiszen a baloldal válsága jóval mélyebb. Ide kívánkozik egy eszmetörténeti kitérő. Magyarországon a XX. században sosem lehetett a bal- és jobboldalt tisztán elválasztani. A polgári radikálisok Jászitól az SZDSZ-ig végigvihetők, míg a másik oldalon egy szocdem-kommunista irányzat jelentkezett, a XX. század elejétől napjainkig. Magyarországon is jelentkezik egy népi-nemzeti harmadik utas irányzat, a ’20-as évektől.
Ennek egy kulminációs pontja a ’30-as évektől a népi írók mozgalma, vagy éppen a Márciusi Front. 1945-’48-ban a Nemzeti Parasztpárt, ’56-ban pedig a munkástanácsok mozgalma. Ők se kapitalizmust, se moszkovita szocializmust nem akartak, hanem inkább egy demokratikus szocializmusban gondolkodtak. Most úgy néz ki, hogy Magyarországon kettős választóvonal működik: egyiket a nemzeti szempontokat vállaló, kevésbé nemzeti és nemzetietlen vonalon lehet megfogalmazni, másik pedig a szociálisan érzékeny, versus szociálisan érzéketlen, sőt antiszociális karakterjegyek mentén ragadható meg. S azért nem egyszerű felfedezni a lényeges eltéréseket, mert ezek a pólusok a jobboldalon és baloldalon belül is egyaránt jelen vannak.
