A Szovjetunió és az USA ideológiai hadviselésében több hasonlóság is felfedezhető. Az egymás iránti tisztelet, az egyenlőség és az osztálymentesség. Az USA a köznyelvben a klasszikus liberalizmus fellegváraként él, míg a Szovjetunió – finoman szólva – koránt sem. Mindenesetre a marxizmus és a liberalizmus mindenképpen találkozik az egyenlőség eszméjében, más kérdés azonban a cél megvalósításának eszköze. Az USA-ban elvileg mindenkinek egyenlő lehetősége volt/van azzá válni, amivé/akivé csak szeretne. Ezzel szemben áll, s szemben is állt a gazdasági egyenlőtlenség, a társadalombiztosítási lyukak, amely problémakör megoldásával (a szociális háló kiterjesztésével) utoljára a Bush-kormányzat próbálkozott – kevés sikerrel.

Valójában azonban sem az USA-ban sem pedig a Szovjetunióban nem sikerült megteremteni az eszmei alapvetések gyakorlatba való átültetését. Az élet – ahogy John Fleming írja a Pravdában – egy folyamatos harc, amelyben mindenki mindenki ellen van. Ebben az egyetlen remény a józan belátás és az, hogy mindenki számára világosak a társadalmi együttélés szabályai. Erre persze többféle megoldási elmélet született a(z eszme)történelemben, ma azonban a nyugati civilizációk alapvetése az, hogy az egyén maga tudja a saját határait.

Szabadság, mint általános tézis

Korábban liberalizmushoz kötődött, ma már általános tézis, hogy az egyén szabadsága addig terjed, amíg nem sérti másokét. A megfogalmazás azonban nem teljesen pontos, hiszen a szabadság egy közös szabályrendszer mentén tetszőlegesen bővíthető, vagyis amennyiben valaki még többet szeretne magának, akkor figyelembe kell vennie a másik egyént, egyéneket is. Máshogy megnevezve: kooperálnia kell. Így válik az egyén közösségi lénnyé, mely együttélési szabályok betartása nélkül azonban csupán az egyének káoszáról beszélhetnénk. Ez a fajta „önmegtartóztatás” valójában nem jelent korlátokat, hiszen a közösség rendelkezésére álló erőforrásokból csak úgy juthat az egyénnek, ha az organikusan kialakult közösségi/társadalmi szabályrendszert elfogadja.

A szovjet és az amerikai modellek problémája is ebben keresendő. A kommunizmus erőszakkal szüntette meg a közösséget, arra az államra ruházta az újraelosztó-rendszere működtetését, ezzel tehát az erőforrások kezelését, amelyet hivatalosan egy osztály nélküli társadalom néhány, a többivel egyenlő tagja irányított (a gyakorlatban pedig az arra kiválasztott „upperclass”). A Szovjetunió gazdaság, majd maga a Szovjetunió erre rá is ment.

Egylényegű

Az USA politikája sokkal változékonyabb volt a 20. század második felében, azonban paradoxon, hogy éppen egy neokonzervatív, katolikus politikai elit által propagált fogyasztás határokat nem ismerve hozza nagyon nehéz helyzetbe a világot: az 1929-es fekete csütörtök, majd a jelenlegi gazdasági válság abban az értelemben egylényegű, hogy nem volt összhang bizonyos területeken a fogyasztás és a kereslet között. Ezzel egybehangzóan jegyezte meg a napokban Kirill, az orosz ortodox egyház pátriárkája, hogy az embereknek vissza kell fogniuk a fogyasztási igényeiket, mert egy idő után erre a tempóra rámennek az erőforrások.

A megoldás persze a mértékletesség. Jóból is megárt a sok, a túl sok szabadságból szabadosság lesz, a túl sok állami beavatkozásból pedig terror. Arra mindkettő verzió „jó”, hogy szétverjen egy társadalmat. A „mindenki mindenki ellen” felosztás ugyanis csak korlátozott körülmények között tud működni, ahhoz pedig állam kell, s nem az éjjeliőr-, de nem is az egész társadalomra ránehezedő fajta.

Az alapvető kérdés az, hogy milyen módon lehet az elveket megvalósítani. Törekedni lehet rá, de óvatosan, mindenféle túlzásoktól mentesen, figyelembe véve egy adott nép kultúráját és tűrőképességét, valamint a józan paraszti ész logikáját. Így egészséges is lesz a változás.